Anyámlánya

néha évek is elmúlnak anélkül, hogy észrevennénk őket. aztán meg szinte szédítő sebességgel rontanak ránk. egymást érik a „miért”ek, és „hogyan”ok megnemválaszolható kérdései. soha nem szerettem volna jósnőnél kutakodni a jövőm iránt. nem…

na, most ha bárki azt mondaná, túlzásba estem - hát Istenem, inkább, mint kolerába!- igaza lenne.de hát van mit bepótolnom.közel két évnyi abszolúte passzív, vegetációs élet után végre újra a régi ütemben dobol az agyamban: menj, nézd, élvezd!és hála az alkotóknak, van is…

ezeket láthatod

a partvonalról nézve szédítő volt az a zsongás, színorgia, ami a felvonulást kísérte.rám ugyan nem számíthattak, mert épp aznap reggel ( remek stílusérzékkel) szervízeltettem végre 2 évnyi kényszerpihenő után a cangámat ( még nincs kész ), de az élményről így…

elnézve a képeket, kicsit belemerülni egyikbe-másikba, szinte megfogható az az aggódás, amit Juhász Gyula érzett egykoron Gulácsy sorsa felett.a téboly menekvés. s olykor megnyugvás is egyben.csak kívülről tűnik ijesztőnek. a tehetetlenség marcangolóbb, mint maga az értelem…