Mélabús tekintettel, messze, kifelé révedt.
Csak nézte, nézte az utcán bolyongó népet.
Reszketeg kezekkel nyúlt a pohár után,
S hosszú, kimért kortyokban ivott aztán.
Teste beleborzongott, torkát égette az ital.
De csak itta-itta. Emlékeit feledni, így akarta.
Lassan érezte, forog már vele az egész világ,
Múltja újra kísérti, ám menekvést nem talált.
Apró láng lobbant, s nyomában füst szállt.
Bánatát, arcán lecsorgó könnyeibe áztatta.
Magányát, keserű éjjeleit, ekként vigyázta.
Mámort, s öntudatlansága mélyét kívánta.
Félte az éjjeleket, az álmokba szőtt vágyakat.
Félte a nappalok ürességét, a ridegek a falakat.
Félte csalóka reményei kíméletlen, gyors halálát.
Félte már önmagát, a múltját, s régi mosolyát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.