Az éjszakák lidérces hangjai szóltak hozzá.
Testét titkos álmok érintései borzongatták.
Tudattalansága mélyébe lopództak a vágyak.
Reményekben született életét vélte valóságnak.
Mezőn járt, s fák sűrűjében, ösvényeken kószált.
Lombok vettetek enyhet adó, hűs árnyékot reá.
Karjaiban fészket vert az ölelés meghitt melege.
Lelkében az odaadás boldog forrósága égett.
Így mentette át egykor volt múltját a jelenbe.
Hiába űzték a kétségek, benne még élt a múlt.
S ábrándjai vezetik a mában, és az eljövendőben.
Néma imát mormol minden elvetélt pillanatért.
Életét vitte volna virágok közé, gyászos ravatalra.
De mégis maradt, hogy őrizze a régi, hűs hajnalokat.
Józan észre, feddő intelemre még ma sem hallgat.
Mit tudják azt idegen emberek, mit rejthet a holnap.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.