no, kezdjük ott, hogy eleddig selejtes idegrendszerem folyvást vészfékkel működött, ami alkalmasint bizonyos történések figyelmenkívülhagyására kényszerített.

ezt keresztelhetném így is, meg úgyis.

azért akad olyan típus is, mely cselekvésre ösztökél/t, mégpedig azért, mert nem lehetek annyira "reménytelen", hogy egy agytérfogatában  - látszólag - kisebb élő szervezetű élőlénycsoport olyen mértékben képes palira venni, hogy rendre szökdösik, ha csak kicsit is hanyag vagyok.

mint pl. az utóbbi esetben is.

a képhez konkrétum nincs. mindenki maga ötli ki az előzményeket, viszont a végkifejlet előtti köztes fázis dokumentálása alant látható:

a másik történés már egy egészen más, lévén hogy nem alkalmas szövettani metszetek készítésére. sem korábban, sem most.

itt már a konkrétumok a következőek:

szaglásom valami sejtelmes, kezdődő facsarodást érzékelt, de nem vettem túl súlyosnak.

annál is inkább, hogy nem főztem épp semmit.

nagy nyugiban szörfölgetek a neten, mígnem egyszercsak hatalmas, - de tényleg! - durranás robbant a helyiségben

még eszmélni, így aztán reagálni, ebből következőleg ijedté lenni sem volt érkezésem. / mondhatni, szangvinikus nyugalommal ültem tovább /

meg hát, ha lett volna, sem mentem volna vele semmire, mert ha megmoccanok a legkisebb végtagkilengésben is, a billentyűzetbe ömlik a teám.

és itt említeném meg, ha ezen veszély nem fenyegetett volna, akkor sem tudtam volna szuperfénysebeséggel az esemény útjába vetődni.

merthogy a fejem felett lévő búra izzé s porrá tört még a levegőben, bezzeg az izzó szinte sértetlenül landolt a talajszinten

az ok bármi lehetett, de inkább hajlok a láthatatlan erők túlzott, és egyidejű, valamint azonos helyszínű jelenlétére.

annál is inkább, mert ez nem annyira profán.

ím a végeredmény: