néha, úgy érzem, egy sas szárnyának ereje feszül bennem, s magasan, az alant hagyható minden, a létezéssel járó szarság / sicc! / felett lavírozok.
máskor meg, mintha egy tucatszámra hemzsegő verébsereg egyede lennék, csak a földön ugrálgatok, és nézek fel, oda a magasba, az elérhetetlenbe.
de a lényeg: vannak szárnyaim!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.