Jó, ez így nem teljesen pontos. Vannak lábatlanok is.

Róluk nem igazán vannak érdekes történeteim, hacsak az nem, hogy rendkívül rendesek: nem zajognak, szomszédbarátok, nem ugrálnak az ember nyakába. Bár elég régóta együtt élünk, hozzájuk méltatlanul, nincs még nevük. Azért, ha így jobban végiggondolom, még nem késő a keresztelőt megtartani. Jut eszembe, Piroska / bocs Piros, de ez illik rá! :-) / lesz egyikőjük. Ő egy gyönyörűséges vörös sziámi harcos hal. Rajta kívül még ketten várnak névadóra. Egy harcsaféle, meg egy szivárványos guppi. Ők közösen bérlik a nyugatra néző lakásukat.

Aztán nem oly sokára - hajlott korú hölgyek nyarának derekán - kelnek ki a gyönyörűséges kígyóim. Már alig várom!

Itt majd egy fotó lesz (apukájukról majd idetöltöm a képet, ha sikerül!)

És akkor jöjjenek a lábasok:

Róluk minden szó kevés ahhoz, hogy igazán érzékeltetni tudjam jellemüket, színeik finom árnyalatait, illatukat, tapintásuk varázslatos sokféleségét, tekintetük rabulejtő villanását.

Talán néhány, velük töltött nap adhatna csak valamiféle képet róluk.

Ahogy telnek a napok, hónapok, lassan már az évek is, úgy nyílnak ki mindannyian, s mutatják meg egyéniségüket mindinkább.

Nagyjából tudtam, hogy kitől mit "várhatok", mire kell nagy gonddal odafigyelni, s mit jobb inkább elkerülni.

Ám ezeket ők szépen sorban, és folyamatosan felülírják.

No, nem annyira, hogy egyikük lárva helyet fagyit egyen, bár ki tudja?, vagy hogy aki mászni tud, az majd idővel és türelemmel, majd repülni is fog.

Akkor most mesélek arról, hogy milyenek is ők valójában, túl azon, hogy mindegyikük nagyon fontos számomra, és valamiképpen mindegyikük története, mondhatnám: hozzámkerülésük története kapcsolódik Valaki máshoz is. Hol úgy, hogy ajándékba kaptam tőle, hol úgy, hogy együtt vásároltuk. Számomra talán ezért is jelentenek mindannyian többet puszta hobbiállatoknál.

Nehéz kezdeni a sort, mert igazából mandalaszerűen kéne idevarázsolnom a róluk szóló képeket, türténeteket, de ez sajna lehetetlen.

Inkább a hozzámkerülésük idejben visszafelé haladva mesélek róluk.

 Ő, Övz. B-né, alias Brünhilda. Sajnos párját elvesztette néhány hete. Állítólag már eleve beteges volt szegény, amit azért nem csak apró méretük miatt nehéz kiszűrni, de igazából az előzménytünetek elmaradása, és a baj akkut megjelenése sem teszi kiküszöbölhetővé az idő előtti elhalálozásokat. Idővel persze majd kap új társat. Brünhilda is csodalény. Alig 2 hete vendégeskedett, illetve fajtatársainál volt rokonlátogatásban, ahonnét aztán pár nap után hazatért. Ám valami megmagyarázhatatlan ok miatt, ezután csak egyik szemét használta, jobban mondva tudta csak használni. Ez talán nem tűnik komoly problémának, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ragadozó lévén, komoly szüksége van látószervei mindegyikére. Kiváltképp, hogy a kettő - amúgy külön-külön mozgatható - kukucskálója becserkészéskor egyazon pontra, az áldozatra mered, majd apró nyelvét ostorként kicsapva, magábagyűri táplálékát, ami jobbára minitücsök, vagy más nagyon apró, hangyaméretű rovarféle. De egy szemmel mindez a művelet igen nehézkes, mondhatni szinte lehetetlen. Próbáltam én azt az alig 1 mm-s szemhéjakat óvatosan szétnyitni, de nem akartam kínozni, inkább hagytam. Persze az éhenhalása feletti aggodalmamban 5x annyi kaját adtam neki, amolyan "vaktyúk is talál szemet" elv mentén, ha hasra esik a kajájában, és elkezd majd csodálkozni, hogy most meg mi is van?, az ámulattól tágra nyílt szájába majd csak beszédül egy-két tücsi, mert akkoriban inkább ezzel etettem. Mivel ezek hiperaktív állatok, rájuk lehetett számítani. Azért egy csúszómászó kevesebb lehetőséget adott volna.

Aztán hazaérkezését követően, alig pár nap múlva, egy reggel arra lettem figyelmes, hogy - az alig 5 cm-es testéből kitüremkedő - mindkét szeme mozog, és kacska módra vizslatja a környezetét. Mellesleg ez a faj azon kevesek közé tartozik, akiket lehet csoportosan is tartani. Csordamódra szépen éldegélnek egymással. Nem fárasztják magukat területvédelemmel, dominanciaharccal, ostoba erőfitogtatással.

Mozgása rendkívül kimért, megfontolt. Semmi felesleges ide-oda rohangászás. Sokáig képes egy pontról szemlélődni. Színe nem nagy cucc, mondhatni unalmas. Jobbára szürke, időnként enyhébb árnyalatú, tigriszserű csíkokat "növeszt". Nem szereti a nagy meleget, mivel jobbára hűvös, már-már hideg éghajlatú helyről származik. Azért a pára fontos, mert az apró permetcseppek jelentik számára a folyadékszükségletének fedezetét, amit a bőrén keresztül is magához vesz. 

Szüttyőrákommal nem sok közös napot élhettünk meg. Ha valami miatt, akkor az ilyen élmények megtapasztalása végett nem szeretek állatkereskedésből vásárolni. Sosem lehet tudni, mikor mit szednek össze egymástól az eladásra kínált élőlények. Mire az egyikük már aklimatizálódna, az új szállítmány lefertőzi.

Elképesztő látvány volt a táplálkozása, és ahogyan külön teleszkopózott a "kocsányon lógó" szemeivel: halálos volt. A gyönyőrű terrakottás-tengerkék ruhája pedig kifejezetten elgáns volt.

Ha a víz alá bukott, megannyi apró buborék tornyosodott a kobakja felett. Rendkívül leleményes egy fazonok, mert addig nyújtózkodnak, míg a leglehetetlenebbnek tűnő ,agassági akadályt is le nem győzik. Szinte átugranak a kerítésen. Fagyasztott, szárított halakat egyaránt örömmel csipegetik.  

 Bár első látásra sokaknak nem tűnik szépnek, de igen is! szép a vizi agáma. A zöld igen sokféle árnyalatát hordja testén. Itt még szinte bébi volt. Azóta már számtalanszor vedlett. Most a középső ujjam hegyétől a könyökömig tart testének teljes hossza. Nagy arc. Mikor a legnagyobb hőségek voltak, gondolt egyet, és átlépve a terkó ajtját, felmászott a konvektor tetjére aludni, hűsölni.

A kedvenc helyeinek egyike az ablak alatt lévő Buddha melleti fonott gömb. Órákig képes ejtőzni rajta.

Mivel igen keveset vagyok velük, meglep, hogy mennyire nem fél. Elvileg egy izgága hüllő lenne, de valahogy igen békés természettel áldotta meg a sors.

Rendszeresen lenyűgöz. Tegnap is a nagy vihar kicsapta a behajlított ablakszárnyat, amit, mivel rács van kívül, sosem szoktam bezárni.

Hazaérkezés után mindenkor első utam egyike a terkóhoz vezet: létszám, és állapotellenőrzést tartok. Ám, mint eddig is számtalanszor már, nem volt a helyén. Sokszor várt éjjel az előszobában lévő nádasztal alsó rácsán feküdve.

Ezúttal azonban elkapott az ideg, mert a konvektorról csak épp egy lépésnyire volt a körfolyosó szabad világa.

Itt megállhatnánk egy szóra. Lehetne mondani, hogy ez a felelőtlenség iskolapéldája. Bizonyos vonatkozásban talán igen. Talán az sem vetne rám más fényt, hogy az eddigi számtalan hasonló körülmény ellenére sem lépett meg sosem.

Nos, ezúttal a másik szobában a galériára vezető lépcső 3. fokán szendergett. Amikor felemelve a tenyeremben tartottam, és miközben simogattam, érződött rajta a békesség. S ahogy duruzsolva róttam meg "gaztettéért", nagyokat pislogott. Néha rám emelte tekintetét, mintha azt mondta volna: "bocs, csak kirándultam egy kicsit", s nyugiban pihent tovább a tenyeremben, és az sem zavarta, hogy én közben jövök-megyek, és a megmaradt szabad végtagommal kicserélem a fürdőtepsijében a vizet. 

Rájöttem, hogy szereti a szabadságot, a teret, a szabad mozgás lehetőségét.

Sokan mondják, hogy a hüllők nem éreznek ragaszkodást a gazdájuk iránt. Talán így van. Mi viszont remekül megvagyunk együtt.

Kedveli a gyászbogárlárva nevű förmedvényt, ami nem elég, hogy büdös is, de önvédelemből még valami színtlen nedvet is spriccel a testéből, mikor veszélyben érzo magát. És lássuk be, a csipesz hegyébe szorítva, bizony veszélyes tekeregni.

A tücsök, sáska remek mozgásterápia a számára. Előszeretettel vadássza le tömzsi, hurka alakú nyelvével, amit 2-3 cm-nyire lök ki a szájából.

Fürdeni nem csak a nagy melegben szeret, hanem télen is. Mivel toalettnak is azt használja, rendszeresen cserélni kell a vizét.

És hogy nem mindennapi fazon, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a kép.

Teljesen lenyűgözte lényével az amúgy meglehetősen öntörvényű, idegenekkel harcias viselkedésű Kameszt.

Gyakran várnak így éjjel. Egymás mellett, egymáson pihegve. Ilyenkor jönnek az elmaradhatatlan teendők: itatás, etetés. Már amennyiben az aznapi menüben nem az ugrólábúak szerepelnek. .

Ezeket szabadprogramszerűen ők vadásszák le. A koreográfia rájuk van bízva, és bizony nem ritka az sem, ha ugyanarra a betevőre összpontosítanak.

Vita még így sem alakul ki köztük.

Ő már a 3. jemeni sisakos kameszom.

Vele tanultam meg azt, hogy legyen bármilyen nemes, és szép feladat egy élőlénít pici kora óta nevelni, de bizonyos típusokat nem szabad. Fajukra jellemző, hogy a nem megfelelő gondozás következményei nem rötgtön ütik fel a fejüket. Eltelik pár hét, mikor bekövetkezik a baj. Egyszerűen, és kérlelhetetlenül elindulnak utolsó útjukra. Nagyon kell figyelni a páratartalomra, a megfelelő táplálásra, a kellő mennyiségű folyadékbevitelre, a megfeleő hőmérsékletekre. És, ha minden rendben van, 3-5 évig is élnek. Nekik ez a rendes életkörülményeik közt már matuzsálemi kornak számít.

Igazi átváltozóművész. Öltözékét, testalkatát hangulatának megfelelően módosítja. Amennyiben kétszer akkorának tűnik, jelzése félreérhetetlenül arra utal: "hagyjál békén!"

Őkelme is szeret tiplizni. Nem kis ügyességre vallott az sem, amikor egy apró, alig 50 Ft-os méretű lyukon átszuszakolta magát! Az sem igazán tartotta vissza, hogy a sisak által fel volt vértezve, ám mégis kissé felsebezte bőrét.

Neki a kedvenc helye a kanapé háttámlája. Szép kontrasztot alkot a bordó huzattal. Őt nem nagyon lehet dédelgetni. Inkább hagyja magát, mint keresi a kényeztetést.

Menüje azonos az agámáéval. Ez lényegesen leegyszerűsíti táplálásukat. Mérete hosszban csak néhány centivel marad el lakótársáétól, ám széltében igencsak lekörözi, ha felfújja magát.

Csirike konzekvensen igyekszik elmélyíteni a barátságukat, de Kamesz úrfi csak angolos hidegvérrel reagál: nem szól semmit. Időnkét bal, majd a jobbszemeivel is megvizsgálja a hízelgőt, majd tudomást sem véve amaz törekvéseiről, továbbsétál.

Csirike maga tökély! Szép, és kedves. Attól a pillanattól kezdve, hogy megcsörren a kulcs a zárban, addig a pillanatig, hogy elhagyom a lakást: le nem száll rólam. Ám nem volt ez mindíg így.

Az első hetek, hónapok a lassú ismerkedéssel, barátkozással folytak. Minden éjszaka 1-2 órát kizárólag Vele töltöttem. Meséltem neki, beszéltem hozzá. Nehezen nyílt meg, bár kézzel nevelt madárka, de volt benne egyfajta távolságtartás. Nem volt bizalmatlan. Inkább kíváncsi. Szép lassan eljöttek a reptetős időszakok is, de éreztem, nem kalitkában a helye. Igazából mindegyikőjüknek igyekszem a lehető legtöbb szabadságot megadni, vagy erre lehetőséget biztosítani számukra.

Ez év február elsejétől aztán végleg megszünt számára a kalitos fogság. Szabadon jön-megy a lakásban. Minden ajtó nyitva áll előtte. Arra megy, arra száll, amerre épp kedve tartja. Sosem bánt semmit. Egyszer még a terkóba is berepült a nyitvafelejtett szellőző ajtón. Fogalmam sincs, mennyi időt töltött bent, de sem az agámát, sem a kameszt nem bántotta. Pedig félelmetesen erős csőre van!

Azzal együtt is, hogy szeret velem, rajtam aludni, nem engedi, hogy megsimogassam. Nagynéha sikerül kicseleznem, és ilyenkor felháborodottan rámripakodik. Édes mikor duzzog.

Talán 3-4 hete valami egészen különleges dolgot kezdett el művelni. Mivel ők jobbára fán lakó népség, így joggal mondhatom, hogy meglepődtem, amikor a terko körüli ténykedésem közben elekezdett a lábam körül tipegni.

Tutira véletlennek vettem az egészet, ám az azóta már szokásává vált. Olyannyira, hogy reggel a talpamhoz gubbasztva várja, hogy felébredjek, s hogy ezzel kezdetét vegye a lábujakkal való simizés. Ha netán abbahagynám, rögvest rám szól. Tusolni csak akkor támad kedve velem, amikor erre a legkevesebb időm van. Persze, hogy az Ő akarata érvényesül. Néha, ha szabadnapom van, addig hagy aludni, mígnem elunja a várakozást, és akkor elkezd az arcomon matatni. Megvizsgálja az orrjárataimat, a fülmet, megigazítja az összekuszálódott hajamt. Rendkívül gondoskodó.

Idegenekkel is nagyon barátságos. Néha már zavarba ejtően is.

Ha szerencsénk van, még sok-sok évet élhetünk meg együtt.

Beszélni nem tanítom. Erre valahogy nem érzek késztetést, bár olykor jól kivehetően Ő is hellozik. Sokszor ezzel a szóval köszönök Neki.

Sokáig gondot okozott a lakás szellőztetése is, de ezen a körön is átléptünk. Szükséges mértékig nyitva /már amikor itthon vagyok, s eltekintve a vihar által önállósított nyílászároktól/  ajtó, ablak. Sosem repül ki. Akkor is csak utánnam kiabál, ha a terszon vagyok, s megvárja, míg dolgom végeztével visszatérek. VAlahonnét tudja, hogy Neki nem szabad oda utánnam jönnie, és nem is próbálkozik.

Szóval kedves Cserke és Mizo!  Óhajtásotok meghallgatásra került! Ez volt az állatseregletem rövid dokumntumbeszámolója.