ha raktak volna rám GPS-t, a villogó pontok alapján azt hihetné a monitort figyelő, hogy az adott jelhalmaz mögött, egy szédelgő ténfereg a világban.

minthogy bizonyos formában ez így is van; nem tiltakoznék ellene.

persze a működőképességhez megvan a szervezettség.  a szükséges szinten. néha azon is túl, de ez nem az adott témához szervesen csatlakozó szegmens.

mára szerveztek nekem barátim egy kis meglepi programot.

mivel csak e helyszínt ismertem, s az időpontot, nap előző szakaszai ezen tényhez lettek szervezve, visszafelé göngyölítős formában.

ja, barátok.

néha elmélázom mit is takar ez az állapot, fogalom. sokféle viszonyra hajigálják rá ezt a "jelzőt". néha általa protekciót remélve, kapva; meg csak úgy, megszokásból, szlengből.

aztán derült égből villámlik a megállapítás: akit annak hiszünk, remélünk, közli: mindenki távol, senki sem érintett.

akkor most vakon olvasás volt?

megállapíttatott; semmit sem értek a világból s talán így is van jól, mert mennél inkább akarnám, tudnám, annál fájdalmasabb.

én megelégszem azzal, ha érzem az életet, a körülöttem lévőket, és a hozzám közel állókat.

de leginkább a barátokat. mert ők egészítik ki önnön hiányosságainkat, tesznek minket majdnem egésszé.

s okoznak nekünk csodaszép pillanatot; mint a Bazilikában ma este megrendzett "A budapesti szinfónikus zenekarokért és énekkarokért" koncerttel, mely a veszélyben lévő hazai zenei életre hívta fel a figyelmet. nem szószátyár, üres dogmákkal, hanem ZENÉVEL!

méltó módon.

na, ezek után kezdődött, jobban mondva folytatódott az én örökös szédelgésem.

hogy mikor, miért és merre indulok, nem tudom.

csak megyek. csak úgy vakon, látszólag minden cél nélkül.

igaz, éhes voltam, és egyébb helyre is erős nyomással bírtam.

legközelebbinek vélt " edd meg, aztán húzz el innen" hely felé haladtomban belestem a nagy üvegablakokon.

bent egy félreeső helyen fital pár, asztalra bakolt cipős lábakkal várta az idő múlását. kicsit arrébb hatalmas arc nézett velem szembe. előtte pult mögött egy biztonsági őr meredt maga elé valamire ( utólag láttam- passziánszozott unalmában ).

beléptem, bár nem számítottam semmire, mert már késő volt.

azt azért láttam, hogy egy kiállítás fényei csapódtak az utcai üvegportáloknak.

a kiírás szerint egyértelmű volt az ábra, de én adva a figyelmetlen érdeklődőt, rákérdeztem arra, amit künn olvastam.

semmi hátsó szándék nem volt mögötte, hacsak az nem, hogy a hatlalmas arca vethetek egy tükröződéstől mentes pillantást.

és legnagyobb meglepetésemre, 3 órával a kiállítás bezárta után minden kérés nélkül beengedett az őr.

furcsa, bizsergetős, meleg érzés volt. a koncert után alig pár perccel még utórezgésnek is vélhető lenne. de az öröm, hogy egyedül, csendben, meleg fények közt nézhetem végig a képeket, nos, ez volt az újjabb "roham" oka.

nem kellett sietnem, mások válla fölött leskelődnöm.

mindenhol fekete szemek. Szerbia, Románia, Magyarorzság szülöttei.

és kifelé jövet még váltottunk pár szót.

így kaptam szavak mellé ajándékba egy kiadványt -miről maga sem tudta, ingyenes-e, mert az irodából hozta ki - mely a nemzetközi emberi jogi dokumentumfilmfesztivál bőséges kínálatába ad bepillantást. 

"Mi végre vagyunk e világba?" Yonderboi

hogy szédelegjünk. látszólag minden cél nélkül, de belső vezérlésre.

Ps: does not count, what you believe of me