kevés nyomasztóbb festményt ismerek, mint amilyenek a frida kahlo művei. régebben (lehettem úgy 7-8 éves), mikor a helyi művház egyik termében, ahová angolra jártam, ki voltak rakva corini margit festményei (párizsi éjszakákról) soha nem tudtam elképzelni, hogy lehet így, ilyen sötét tónussal festeni ennyi képet. annyira különösnek találtam mindezt, és hozzá jött még az a furcsa édeskés festékszag is és a vastagon felvitt, dermedt festékrétegek érdessége, amit titokban megtapogattam (mikor a többiek kimentek szünetre), és egész közelről láttam, hogyan bomlanak az éjszaka színei hullafoltokká.

most ez jutott eszembe.
majd egyszer írok róla postot.
mostmár lassan tényleg abbahagyom ezt a partizánkodást itt a blogodon :)

Eszedbe ne jusson!

különben eldugom a sör és bornytitót!
:-)

az életben a vidám dolgokat kedvelem, de a művészetben ennek ellenére sokkal inkább a fájdalom fog meg. ( sokkal több arca van, mint az örömnek)

napokig-hetekig hurcolom őket magamban.

Pestről az első emlékezetes képem - túljutva az ijesztő, "lélektelen" város sztereotípián - a Liget Hotel oromzatáról fájdalmában szinte aláhullni készülő karcső nőalak. a rideg fém ellenére tele van tűzzel, reménnyel.
akárhányszor arra visz utam, mindíg ugyanazzal a részvéttel nézem őt, mígnem kiesik látóteremből.

neki is köszönhetetm, hogy megszerettem ezt a várost. minden fényével, kopottságával együtt.

ja, és azt, amit akarva-akaratlan megmutatsz, nem rejtegetheted!

:-)

szóval szereted őket is?:
www.koarcok.hu/
én állandóan ilyesmit bámulok a villamosokból, buszokból vagy csak az utcán mászkálva. néha elég hülyén nézhetek ki, de inkább azt gondolom:
,,görbén fölfele nézve felelt leleményes odüsszeusz" - szóval, hoyg így nézek ki :)

:-)

ki gondolná?

amúgy meg lásd alant egyik posztot: elefántember.

imádom a régi, kopott, lepusztult házakat. kívül-belül!

annyi minden van a repedéseikben, mállott vakolataikban!

tényleg, hülozoista lennék?
:-))

Már nem mondom, mert nagyon unalmas. Hogy én is. Azt a szobrot. Három évig minden nap.

És az a kőarcos milyen jó!!!

tudod, Cseri, ahogy ott sétálgattunk az erdőben, egyszer csak rámnézett.

szinte félszemmel.
arcából is alig látszott valami, épp csak az álla.

nem tudom miért pont azt a követ vettem észre.

szinte szólt hozzám a ráhullott levelek alól.

s miután lefújtam róla a leveleket, láttam meg, hogy ki is ő valójában.