ígértem Neki, hogy írok.

már napok óta halogatom. egymásba ömlő szavakat készülök "papírra" vetni.

de elébb tán szántani kéne.

kivetni a gyomot, miktől már nem férnek el, mik útra kelni vágynak. felé.

meg fáradt is vagyok.

persze erőt kéne venni magamon, levetni a testi lomhaságot.

érzem, tudom; fáj Neki valami nagyon. gondolok Rá sokat. tán tudja is.

vagy csak reméli?

bizonyosság efelől talán, ha mégis szavak ruháját adom gondolataimra.

de mégis melyiket?

a banálisan hessegetőst: á, hidd el, hamarosan jobb lesz!  úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna!

de azokban vacognának.

arcát, mosolyát sosem láttam.

gondolatait is csak alig ismerem. annyira csak épp, mit magától, magából adni kívánt.

mondhatni : nem is ismerem.

akkor meg miért?

mert érzem, szüksége van rá.

neki küldöm hát Márai Sándor Füveskönyvéből:

A változásról és a reménységről

Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng az ég és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.