Anyámlánya

Kedvelem az állapotos kismamákat.

Békések, nyugodtak, várakozásteljesek. Magukban hordozzák az élet folytonosságának csalhatatlan ígéretét.

És ma, az állandó rohanós napoknak szürke egyikén, belső késztetést éreztem arra, hogy a közelemben lévő, 5 hónapos kismama hasára fektessem a tenyerem. Pedig nem szokásom betolakodni az ilyen intim együttlétezésekbe. Amúgy is szerencse kell ahhoz, hogy épp elkapjunk egy apró rezdülést, érezzük a titok sejtelmes lüktetését. Ezek a babák még annyira picik, hogy bizonytalanná teszik azt, amit tapasztalunk.

Ám volt egy tiszta mozdulat, aztán még néhány, amikor jól kivehetően érzékeltem az aprócska végtagok keltette finom hullámokat.

Ekkor, az egyik ilyen hullámnál a zsebemben lévő telefon jelezte: üzenetem érkezett.

Ott, abban a pillanatban nem is sejtettem, hogy épp azok adtak hírt, kiknek 3450 g-mal, 57 cm-rel, kisfiúk, és vele egy család született.

A nagy titok nagy titok marad. Mi és miért épp úgy történt ahogy, és miért éppen velem?

Nem vagyok spirituális alkat ( sokkal inkább zsigeri ösztönű), de ezzel együtt is annyi ehhez hasonló dolog töreténik körülöttem. Számtalanszor minden egyértelmű jel ellenére érzem, sőt! sokszor tudom, hogy az ami történni fog, az nem úgy és nem akként fog, ahogy azoknak a vitathatatlan tényeknek alapján történnie kellene.

Olykor szeretném tudni, mi az, ami miatt úgy és aként alakulnak a dolgok, ahogy.

De szinte teljesen természetes, hogy nem tudom, csak érzem.

A megérzések csak akkortól lesznek megérzések, mikortól mindaz valóra válik, amit álmodtunk, elképzeltünk, zsigereinkben tompán, mégis szinte kitapinthatóan érzékelünk.

Évekkel ezelőtt, egy nagyon hideg január eleji napon, sok száz km-nyire lévő helyen, egy folyosói találkozás alkalmával megkérdezték, hogy vagyok. Foggalmam sincs miért, de csupán annyit válaszoltam: " úgy érzem, rám szakad a világ!"

És másodnapra megtörtént az, amitől végérvényesen megváltozott minden.