Anyámlánya

szembe álltam vele. csak néztem. figyeltem mint hagyja el fakó arcát egy fénynyaláb. nem szóltam hozzá. nem volt már mit mondanom neki.

ő sem szólt. épp úgy nézett rám, ahogyan én. olykor elkapta tekintetét. mintha nem akarta volna, hogy belé lássak.

pedig én beléláttam. láttam a tompa, kifejezéstelen tekintetét, a szemhéját árnyaló sötét foltokat, a görnyedt vállaira omló fénytelen haját, a kézfején kidudorodó lilás ereit, szinte már ápolatlannak ható körmeit. láttam lassan megereszkedő melleinek szánnivaló ívét.

régóta ismerem, de egyre fakóbb, színtelenebb, unalmassabb lett.

és játszik. színjátékot. afféle monodrámát. magára osztva benne a vidám, életerős, megtörhetetlennek hitt ember főszerepét.

eljátsza a gondtalanságot, az érdeklődést, az élet élvezetét.

csak én tudom, mekkora ripacs. ha néha megszólal, érzem hangjában a páni félelmet. látom remegni lábait, mozdulatain érzem az elveszettség belső szorítását.

magára agatott ruháin keresztül is sejlik bőre érintés nélküli száraz érdessége.

olykor beszél. különleges élményekről. monoton hangon, mintha könyvből olvasná.

unalmas, és szánalmas.

pedig tudom, hogy nem ilyen volt. emlékszem, mikor még szemeiben táncot járt az élet, lépteiben ott lüktett a létezés mámora. semmi kis dolgokról is magávalragadóan mesélt. sokan vették körül, élvezték a társaságát. mostanra már inkább csak megtűrték. kegyelemből.

de szép lassan már ő is hátat fordított mindenkinek.

kegyelemből.

tiszta pillanataiban érezte, nincs joga másokat is magával rántania a nihilbe.

bár sokszor magára hagyom, de én még vele maradok egy darabig. néha felitatom könnyeit, olykor betakarom, és kimérten a fülébe súgom: ne légy pimasz. nincs jogod ezt tenni velem.

de ő csak ennyit válaszol: hát nem látod milyen szépen táncolok? én vagyok az élet kötéltáncosa! emlékszel, már leestem egyszer, de visszadobtak a kötélre, pedig nem is tudták milyen csodás a zuhanás élménye. hát akkor csak nézz! jobbat úgy sem érdemelsz. csak én vagyok már neked.