Kétségbeesve üvölt be az elmúló nyár az ablakomon át.

Rángatja, tépi az ajtót. Álmomból riaszt a vágya.

Még beszökne kicsinykét. Melegedni vágyik.

De keserves könnyeit, mély sóhaját csak küszöbömre hullajthatja.

Már nem kell. Így, fagyos didergősen nem vágyom rá.

Pedig szép volt. Kedves. Melege simogató.

Egy pillanat alatt vált illúzióvá.

Mint a legnagyobb szerelem; hirtelen ért véget.

Talán még összefutunk valahol. Egy őszi koraalkonyon.

S csendesen merengve emlékezünk a közös napok izzó hevére.

Ég veled hát, csodaszép nyár!