amire várok már egy ideje

Kim Ki-duk 14. filmje  A Lélegzet a metaforák eszközével él. Már nem tudjuk, hogy a két főszereplő, a börtönben lévő, állandóan öngyilkosságot elkövető, kivégzés előtt álló rab és az őt meglátogató asszony valóságos-e vagy csak a képzelet szüleménye. Fokozza ezt az érzetünket az asszony rezzenéstelen arca és a börtönlátogatások során előadott elképesztő esztrádműsora. Az asszony minden látogatás alkalmával egy újabb évszakot jelképező plakáttal tapétázza ki a cellát, és az adott évszaknak megfelelő éneket ad elő (rosszul), miközben az őket felügyelő börtöntiszt az ablak mögül kukkol. A találkozások egyre szenvedélyesebbekké válnak, míg végül – az utolsó találkozáskor – ölelkezésük valódi szeretkezésbe csap át. A film végén a rab sikeres öngyilkosságot követ el, az asszony pedig felszabadultan, boldogan tér meg családjához, férjéhez és gyermekéhez. A film a kapcsolat iránti vágyról szól – a lélek és a képzelet világában. A két főszereplő kizárja a külvilágot, az összeköttetés csak kettőjük, azaz a beavatottak között működik.

/Filmkultúra/