szinte lassan elemészt a vágy.
annyi minden van.
annyi mindenről nem tudok.
s még többről sosem fogok.
nincs bennem tudatosság, hogy még is mi mindent akarok.
vagy mégis?
igen, mindent!
nem vágyom hosszú életre, de abból rögtön többre!
mert ha egy van, és ha még oly hosszú is, igen csekély.
semmire nem elég.
tán a mohóság a vesztem.
s épp ezért a sorsom int önmérsékletre.
időm, bár tengernek látszék, kevés. szinte semmi.
aludni kéne. jó sokat, hogy aztán legyen munició a továbbhoz.
de ki tudja, meddig még a holnap?
és azt is miként majd?
itt ülök a gép előtt, magam mögött hagyva a munkás tegnapot, mi folyvást áthajlik a mába.
beszélek magamhoz: menj, feküdj, hátadat hiábavalóságok miatt tompa fények közt ne görnyeszd!
jó.- mondom én.
de sunyin lapulva, még maradok.
helyben utazgatom.
s lám, ma sem tán hiába:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.