Az embereket, mintha odaszögezték volna a vöröslő, puha bársonyfotelekbe.
Senki nem mozdul.
A vakító fehér vásznon még futnak az utolsó sorok.
A hangfalakból még harsog a kísérő zene.
Aztán lassan megindulnak a kijárat felé.
Maguk mögött hagyják a kövek alá temetett test látványát, a vaslépcsőn lefolyó belek mélybarna tekervényeit, az asztalon lilásfeketévé dermedt vesedarabok árnyékát, a mellkasba döfött kés felkiálltó jelét, a takonnyal egybefolyt könnyek döbbenetét, a fémgyár fülsiketítő zaját, a megkövült szépséges lávafolyban csillámló víz tükrét, a lassan aláhulló cigerettahamu földet érő apró szürke pontjait.
A döbbenetet, a brutális élményt.
Az előtérben elvegyül a némaság, és a zsibongás.
A pulton cukorba ágyazott édes mandulaszemek csalogatnak.
Éhes vagyok.
De nem kellenek a finom falatok.
Átszédelgek az autók között.
Csak haza mennék.
A lépcsőfokokat magam mögött hagyva egyre közeledem a kocsonyássá dermedt bableveshez, a fokhagymás hús megmaradt darabjához.
Kezemben remeg a kanál. A lábam reszket. Le kell ülnöm.
Majd számhoz emelem a teli kanalat, és nyelek. Lassan.
Hiába, az éhség csalfa érzete nagy úr.
Sokkal inkább ezt emésszem, mint a múlt percek látványát.
Még most is érzem az öklendezés iszonyatos félelmét. Csak megússzam.
Nem. A filmet semmiképp, hiszen azt látni akartam.
A bosszú ura nagyot ütött.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.