Anyámlánya

Az embereket, mintha odaszögezték volna a vöröslő, puha bársonyfotelekbe.

Senki nem mozdul.

A vakító fehér vásznon még futnak az utolsó sorok.

A hangfalakból még harsog a kísérő zene.

Aztán lassan megindulnak a kijárat felé.

Maguk mögött hagyják a kövek alá temetett test látványát, a vaslépcsőn lefolyó belek mélybarna tekervényeit, az asztalon lilásfeketévé dermedt vesedarabok árnyékát, a mellkasba döfött kés felkiálltó jelét, a takonnyal egybefolyt könnyek döbbenetét, a fémgyár fülsiketítő zaját, a megkövült szépséges lávafolyban csillámló víz tükrét, a lassan aláhulló cigerettahamu földet érő apró szürke pontjait.

A döbbenetet, a brutális élményt.

Az előtérben elvegyül a némaság, és a zsibongás.

A pulton cukorba ágyazott édes mandulaszemek csalogatnak.

Éhes vagyok.

De nem kellenek a finom falatok.

Átszédelgek az autók között.

Csak haza mennék.

A lépcsőfokokat magam mögött hagyva egyre közeledem a kocsonyássá dermedt bableveshez, a fokhagymás hús megmaradt darabjához.

Kezemben remeg a kanál. A lábam reszket. Le kell ülnöm.

Majd számhoz emelem a teli kanalat, és nyelek. Lassan.

Hiába, az éhség csalfa érzete nagy úr.

Sokkal inkább ezt emésszem, mint a múlt percek látványát.

Még most is érzem az öklendezés iszonyatos félelmét. Csak megússzam.

Nem. A filmet semmiképp, hiszen azt látni akartam.

A bosszú ura nagyot ütött.