arra nézvést már egy ideje nincsenek illúzióim, hogy génjeim védelme alatt állok.

a gazok cserben hagytak!

egyre gyakoribbak azok a reggelek, amikor a szatyrok nem a kezemben lógnak, hanem a látószervem erkélyén csüggnek.

bár hajam szála ettől nem görbül, de hullik, mint ősszel a falevél. csodálkozom is, hogy még nem kellett hajat varratnom.

az idén már vagy 5x fizettem vizitdíjat, és nem mondanám, hogy indokolatlanul.

a busz után már nem csak kedv hiányában nem futok. vánszorogva meg sokra nem megyek.

ha kiráz a hideg, annak már kifejezetten örülök, mert akkor majdnem annyira üdének, feszesnek látszik a bőröm, mint 20 éve.

és télen amúgy sem fázom annyira, mert az idő jóindulatnak álcázott álnokságból zsírsejtekkel körbepánázta derekamat. persze, ha beszívom a hasamat, még elmegy, de akkor hová kerülnek a beleim?

aztán a cserbenhagyás reggel különös kegyetlenséggé sorolódott át. sejtettem én már az éjjel is, hogy nem leszek ropogósfrissen ébredő amazon. már a fentiek miatt sem. igaz, ha visszagondolok, indulásig még majdnem rendben is voltak a dolgok.

elfajulni akkor kezdett az ügy, amikor elkerülhetetlenül cipőt kellett szuszakolni a virgácsaim számmeghatározott részére.

kissé nehézkes volt a járás. mintha göb nőlt volna éjjel a bal talpam alá. igaz, ez a fele amúgy is renyhe a testemnek ( még jó, hogy nem a bélbolyhaim azok). hitvány szervezetem korábban sem tűrte jól az alacsony rezgésszámú merevtestes becsapódásokat.

önvizsgálatot nem csak időm nem volt tartani, de kedvem sem. a végén még kiderült volna, hogy valami kórság kötött velem szövetséget.

összeszedtem hát magam, és felszálltam a villamosra. gyorsan le is ültem, addig se terheljem sajgó felemet.

melóhelyen meg már a teendők elterelték a figyelmemet, s mivel amúgy sem csábos járásomról vagyok ismeretes, fel sem tűnt az az enyhe bicegés.

de egy idő után evett a fene, s gondolván is, ki tegyen velem jót, ha nem én magam, kezelésbe vettem a rokkant tagomat. már előre felkészítettem telepatikusan, hogy ha fáj is, ne vinnyogjon, de most egy kissé megmaszírozom.

ennek pedig megvan a maga folyamata.

fűzőt kiold, majd kissé meglazít. élvezi, hogy kicsit üdébben rohangálnak medrükben a vérlemezkék. egy leheletnyi sóhajtás, csak épp a megelégedés kezdődő jeleként. aztán óvatosan lehúzni a cipőt, majd egy gyengéd mozdulattal végigsimítjuk a talpunkat, mintegy ellenőrizendő, nem lett e rövidebb az elmúlt kínok alatt.

de a felismerés döbbenetét, miszerint még is gáz van. a csomó még így, zoknistól is kivehető, sőt érezhető is, kihagytuk volna.

de mit tehet az ember? mély levegőt véve erőt vesz magán, és odahajol az érintett szakaszhoz, és megvizsgál, netán analizál is.

jobb farkasszemet nézni az elkerülhetetlennel.

és akkor jön a kikerekedő pupillaeffektus, meg mi a frász ez? belső felindulása.

aztán egy határozott mozdulattal letépjük a göböt. jó, nem is göb, már nem az.

egy hulla. végtaghiánnyát halálába merevítve.

de a kérdés: mit keres egy tücsöktetem a zoknim talpán?

önnön oktalan hallálát torrolta volna meg ekképpen, amit úgy sem kerülhetett volna el, mert így-vagy úgy, de felzabálták volna őt a ragadozók.

ily módon hát, hiába is keresett menedéket az éj leple alatt cipőmben, galád összeesküvőként lettem én a gyilkosa.

kukába vele!

de legalább nem vagyok nyomorék!