Anyámlánya

rég volt. nagyon rég.

már csak homályosan emlékszik arra, mikor is volt, hogy Istenbe vetett hitét elvesztette.

addig a napig elhitte amit mondtak neki. elhitte, hogy azok, kiket szeretett, mind visszajönnek egyszer, s újra együtt ülnek majd a vasárnapi asztalhoz.

s az asztalon újra ott fog sárgán gyöngyözve gőzölögni a finom húsleves. és ő hiába áhítozik majd ismét a csirke nyúlós, inas lábára, a mennyei finomságú kakastaréjra. azt kiváltságosként ismét a nagyapja kapja majd. de a kirántott felsőcombot megkaphatja. azt nem szerette az öreg.

az ilyen vasárnapi ebédekről kicsi gyerekként azt hitte, sosem érnek véget. s ha rétes is volt, akkor lehetett tudni: ünnep van.

nem emlékszik, hogy ezeken az ünnepeken milyenek voltak a karácsonyfák.ám a tisztaszoba bútorainak helyét még ma, évtizedek múltán is le tudja rajzolni. talán ott, abban a hűvös szobában várhatták a kíváncsi gyerektekinteteket. és biztosan mindegyikük elnéző volt, ha egy-egy ezüstbe csomagolt, halovány rózsaszínű, kásás szaloncukrdíszétől titkon megszabadították.

ó, a rétesek! azok a finom, fátyolvékonyságú levelekbe gönygölt mennyei csodák! a túrónak még illata is volt. a diósat meg mindíg óvatosan kellett enni, mert sosem lehetett tudni, mikor búvik elő egy aprócska, rakoncátlan dióhéj a töltelékből. a mákosat sosem szerette. nem azért, mert neki arról a végeérhetetlen szelelések jutottak eszébe. csak az ízével nem kötött békét. de a szelelésben kedvét lelte. élvezte, ahogy a tágra nyitott hátsóudvari kapunál meglódult a szél, s vitte magával a megszáradt, haszontalan mákgubó darabkákat, s az aprócska, szürke szemek tehetetlenül hulltak alá a fonott kosárba. ilyenkor nagymamája az Istenről beszélt, s annak jóságáról. s arról, ha imádkozunk, és megbánjuk bűneinket, minden jó lesz. a nagyi hitt benne. így ő is elhitte, hogy van, aki mindenkit megment, felemel, vigyáz rá.

egészen addig, míg egy ősszel el nem érkezett a szüretidő. akkor még nem tudta, hogy baj van. kicsi volt még, s kora megkímélte a világ bajaitól. annyit látott csak, hogy a felnőttek komorabbak lettek. aztán egy nap, mikor épp öccsét dajkálgatta ölében, jött a hír: nagyapa meghalt. nincs többé.

de ő nem sírt, nem lett bánatos. hiszen van Isten, és ő majd rendbe hoz mindent. hazaküldi a nagyapját, és akkor újra együtt ülnek majd a közelgő angyalünnepen. biztosan így lesz, hiszen a nagymamája is hitt a feltámadásban, mert aki jó, annak megadatik a visszatérés. és nagyapa jó ember volt.

hogy milyen volt az a karácsony? ki tudja már? rég a feledés sűrű leplébe bugyolálta az idő.

de a pofon. az megmaradt.

ő türelmesen várt nap nap után, és éjjelente tényleg eljött a nagyapja. látta. látta, amint le-fel járkálva keresi a műfogsorát, amiről csak ő tudta, valaki az udvari wc-be dobta.

aztán a hajnali fények újra elviték a nagyapát.

egyszer, a sokadik hajnal utánni reggelen odaállt a nagymama elé. szinte üvöltött rá: nincs Isten! ha lenne, akkor a hajnal nem vinné el mindig a nagyapát! akkor itt lenne, és újra nekem kellene felhúznom a csizmáját!

többet szólni már nem volt ideje. a pofon torkába fojtotta a szemrehányásokat.

meg ne halljam még egyszer, hogy szidod az Urat! - a sötét fejkendő sem tompította a nagymama dühét.

de a nagyapa még évekig visszajárt keresni a műfogsorát. aztán ki tudja, azért tünt-e el, mert végül megtalálta, vagy azért, mert elfáradt, és végleg pihenni tért.