Anyámlánya

a sápadt napkorong magában didergett az égen. fáradt volt, és lenyugodni vágyott már. felhők sem melengették kerekded testét.

és mégis, mi ez a hirtelen jött sötétség? honnét jő e furcsa zaj?

egy szempár kutatja az eget. furcsa dolgot lát. mintha karók lengedeznének az ég és föld között. egy pillantra úgy tűnik, integetnek is.

meredten bámulja tovább az eget. ám, amint az árnyak közelebb érnek, s a susogás is széllé duzzad, arcára a rémület ül ki.

szorosra zárt ajkai közül is kihallik fogainak koccanása. aztán a szél elül.

még percekig áll egy helyben, míg végre újra ki meri nyitni szemét. és ujjabb hosszú percek telnek el, míg fejét az égre emeli.

látni, tudni akarja mi ez a rettenet.

karok lebegnek felette. csupasz karok. s az ujjak segélykérőn meredeznek felé. mintha mind egyszerre akarná őt megérinteni.

"kik vagytok ti?" - leheli feléjük az iszonyat kérdését.

"mi vagyunk a leesett karok, kik soha, senkit nem öleltek, s nem simogatták senki arcát."- szólt egy vaskos kar.

"egy reggel mind leváltunk egy-egy testről, mert nem volt helyünk már a világban."- szinte hisztérikusan sípitotta egy másik.

"mert egyszer valaki azt mondta, egy napon lehullnak majd az összes karok, kik élőt nem öleltek addig igaz szívből" - zokogta egy vékony karocska.

"de én azt sem tudom, mi az az ölelés, hisz engem sosem ölelt senki!" - tiltakozott hevesen egy másik.

és újból hadonászni kezdtek a rémült alak felé.

"meeents meg minket!" -esdeklett mind egyszerre.

s mitha csak sírva fakadnának, lassú köd ereszkedett alá.

"de mit tehetnék én?" - kérdezte a magányos alak.

"érints meg! simítsd végig ujjaink hegyét! ujjaid fond a miénkbe! tanítsd meg az érintés örömét!" - könyörögtek neki mindannyian.

a félelmét lassan legyűrve, megérintette az első felé nyúló kart. majd  ujjai kissé tovább időztek a következőnél. érezte, amint átmelegszenek a fagyos végtagok.

aztán mindkét kezét égnek tárva hagyta, hogy ujjai összefonódjanak az ismeretlen ujjakkal. az érdesekkel, a bársonyosan puhákkal, a vékonyakkal, s a püffedtekkel.

így ált ott még, ki tudja meddig, a mindent beborító nyirkos esti ködben.