elnézve a képeket, kicsit belemerülni egyikbe-másikba, szinte megfogható az az aggódás, amit Juhász Gyula érzett egykoron Gulácsy sorsa felett.

a téboly menekvés. s olykor megnyugvás is egyben.

csak kívülről tűnik ijesztőnek.

a tehetetlenség marcangolóbb, mint maga az értelem homálya.

így érzett a költő is.

GULÁCSY LAJOSNAK

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó,
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,
És az agyadhoz, mely — ó, drága serleg! —
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naív, bús
Juhászkolomp a végtelen teren,
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó, értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.

Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség, és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! — mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük, és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugénie szerelmét,
A csillagot kerestük, mely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő vagy sűllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn — csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden
És finoman — hisz művész vagy, Lajos —
Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó, csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit, és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

 Juhász Gyula