kissé ambivalens érzéseim vannak velük kapcsolatosan.

elsőre, és akkor egyúttal essünk túl a durva részén, meg a bevezetőn is: szeretem a galamblevest.

igaz, nem ettem már vagy 20 éve.

a rajzásukat is érdekesnek találom, de ettől még inkább, ahogyan vitorláznak a levegőben, vagy óvatosan tipegnek a keskeny korlátokon. igaz, ilyet művelnek más szárnyasok is.

tavaly már orvul galambneveldévé léptették elő az erkélyemet. oké, ezen túl is tettem magam, bár véleményemet nem kérték ki. hálából csak a fészek körül piszkoltak.

de az idén már nem szimpatizáltam velük. igazolták a mondást: kisujj, majd végtagvesztés.

úgy gondolták, ezúttal lépten-nyomon nyugodtan teleszarhatják az erkélyemet.

hát nem!

de a vakmerőségük akkora lett, hogy a nagy melegben nyitva hagyott ajtón át bejönnek a lakásba, leverik a cd-imet, szárnyaikkal mintegy véletlenül földredöntik az üvegtálkáimat, sőt! minap reggel meg egyenesen a szobában körözve riogattak hajnalok hajnalán.

ezek után kész csoda, hogy nem csaptam őket agyon.

ám némileg enyhülés jelei mutatkoznak rajtam, mert az, amit megfigyeltem, s az alábbi képeken látni is, azért nem mindegyikük ilyen elvetemült.

csakhogy nem ezek laknak a környékemen.

tudnak ezek békések is lenni 

ugyanakkor az állóvízbe örvényt varázsolni 

merészen fejest ugrani az ismeretlen mélységbe

s lazán felülemelkedni minden nehézségen