Anyámlánya

ami olykor már-már átcsap gyötrelembe.

persze, persze. már az őskorból ismerős az érzés.

embernek lenni, annak maradni is az. kinek több, kinek kevesebb.

meg hát az sem mindegy, miért, mi ellen küzd az egyén.

önmagával, az elemekkel, másokkal?

a harc lehet szép, és nemes. de ritkán még felemelő is.

aztán meg itt vannak a majdnem hiábavalóak is: ui. széllel szemben tekerni a bicajt szinte reménytelen. úgy is a szél győz. pláne, ha kevés az alvás, meg a test is hitvány már, s a szellem is szabadságon van. persze nem kell azonnal félreállni, meg pihegni kissé! tekerjünk csak minden erőnkkel, s edzzük magunkat azzal a gondolattal, hogy nem szennyezzük a levegőt a szükségesnél nagyobb mértékben, meg majd a milyen jó lesz, ha célba érünk, mert gyalog azért még is csak tovább tartana.

és ha már itt tartunk, vagy lássuk be, rosszul választottunk, és akkor már hagyjuk is abba rögtön, vagy mentegessük magunkat mindenféle hihetőnek is alig látszó magyarázatokkal / pl. nincs idő, fáradtak vagyunk, most épp más, fontossabb teendőnk van, stb./, vagy szedjük már össze magunkat végre! miért kell hónapokig nyűglödni valamin, akkor, amikor ezer más, értelmesebb dolgunk lenne?

a megoldás végtelenül egyszerű: nem kell hozzá más, mint egy mély sóhajba ágyazott szabadnap néhány órája, maga a leküzdeni való, és akkor hajrá!

na, ez nem megy nekem.

de épp most készülök megharcolni a körülményekkel, meg a könyvvel.

ez nem A KÖNYV! "csak" egy, a sok érdekesnek, ígéretesnek véltek közül. jó-jó, félretehetném, elfelejthetném, támasztéknak is alkalmas lenne, másikba is kezdhetnék, de azt nem akarok, mert akkor tudom, sosem olvasnám végig. és akkor meg már félig is olvasni minek való lenne? meg érdekel is, csak fel kéne gyúrnom magam, mert jónéhány kötet várt eddig türelmesen a sorára, de félek, türelmüket vesztik hamarosan.