Anyámlánya

unalmas, behatárolt keretek közé szorított életek egyszeri/ű túléléses élményfűszert kaphatnak intravénásan.

a recept: a kellemes őszi estéknek intsünk búcsút, s várjuk meg, míg lehull az első hó , mely ijedtében gyorsan el is olvad, aztán gondolkozzunk.

vagy inkább még sem. cselekedjünk, ám lehetőleg ne ésszerűen.

arra azért szánjunk időt, hogy az épp csak magamutogató hópelyhek könnye odadermedjen az aszfaltra. a macskaköveket ezzel a témával most ne zavarjuk!

az sem árt, ha már ugye a fent vázoltak szerint nem mélázunk, legalább bevárjuk az éjfélt.

ennek már-már körültekintő jellege lehet. vagy csupán gyávák, netán fáradtak vagyunk kissé, és hazavágyunk.

a lényeg: azzal keljünk útra, amivel elindultunk.

és minél kevesebb kerekünk van, annál izgalmasabb. arra azért ügyeljünk, kettő még maradjon! ha még sem, akkor bizony megloptak!

cselekedetünk logikailag végig nem tisztázott, de mert máskor sem, így most se várjunk önmagunktól túl sokat.

ha meg arra vetemedünk - a bátorság, mint olyan, most erős túlzás -, hogy a lefagyott aszfaltra biciklivel rámerészkedünk, akkor vegyük figyelembe, hogy az alaphangon is meglévő szél, egy-egy kereszteződésben gyorsan felbátorodik, és nem átall megingatni abban a hitünkben, hogy mi, bizony képesek vagyunk nyeregben maradni.

legalábbis addig, míg szeretnénk.

és akkor még nem is szóltam az aszfalton lapuló, alattomosan csillogó jégfoltokról, melyekre érkezvést, a mindenkor meglévő erős szuicid hajlamunk gyenge erőlködéssé silányul. most bizony túlélni szeretnénk.

a cél az; nem elhinni, hogy egy vizen ringatózó csónakban vagyunk. sokkal inkább a kőkemény aszfalton igyekszünk tovahaladni. az érzés, hogy oldalthullámozva tesszük mindezt, csupán csak egy érzés, és mint olyan, erősen szubjektív.

tehát ne kezdjünk el pánikolni, mert az nem vezet sehová. különösen haza nem.

továbbá azt is illik szeme előtt tartania az embernek, hogy a trauma mostanra már biztosan megtelt, és az egyre csökkenő GDP-nek se válunk javára, ha táppénzre megyünk. abból amúgy is éhen halnánk.

ha minden jelentéktelen részletet letudtunk, és bár kétszer annyi idő alatt is, ám végül csak hazaértünk, akkor ne felejtsük el csak úgy, óvatosságból megszámolni ujjainkat.

az eredmény elsőre hihetlennek tűnhet, tehát ismételjük addig, míg tízig nem jutunk.

ha az ellenőrzésnél is a fenti eredményt kapjuk, akkor nyugtázhatjuk: még sem fagytak le kezünkről az ujjak.

bár nem látja senki, de azért igyekezzünk az orrunkból rendíthetetlenül kirohangáló testnedveinket is végre féken tartani, elvégre van zsebkendőnk is!