Az élet olykor hihetetlen, képregényszerű kockákból áll. A fotók mégis megőrzik a pillanatot, talán néha még hangulatot is lopnak az árnyékok közé.

Történt, hogy egy hétköznap épp kiléptem az utcára vezető ajtón, mikor megláttam azt, amiről korábban csak halottam: a férfiról, aki kutyával a nyakában komótosan sétálgat az autók forgatagán át, a város egyik legforgalmasabb útján. Néha körültekintően, máskor mások körültekintésére bízva magát, és ebét.

Csak álltam, és néztem.

Majd megszólítottam: "Megengedi, hogy csináljak magukról egy képet?"

"Minek az magának?" - jött a csepett sem sietős válasz.

" Emlékbe."

" Minek gyűjt maga részeg emberekről képet?"

Hm. A kérdés helyénvaló.

Hirtelenjében nem is tudtam rá válaszolni. Aztán engedékeny hangulatának egy legyintéssel tanújelét adva, megragadtam hát a lehetőséget.

És aztán 'vérszemet' kaptam.

Egyszerűen úgy éreztem, nem engedhetem el, csak úgy. Kellett már a története, s vele még néhány kép. A melegre való tekintettel került a kutyusnak víz, a gazdinak meg egy kis fröccs is.

Meg kell mondjam, nem sok értelmes dolgot mondott, mert egyvégtében pajzán elképzeléseit ecsetelte, amit hol sikerült áthidalnom valami elterelő hadművelettel, de jobbára övé volt a vezérfonal.

Megadtam magam. Ennyi járt neki.

Végül is tiszetsséges bartelüzlet volt: ő rámzúdította az engem folyamatosan zavarbaejtő elképzeléseit, én meg cserébe kaptam néhány mókás pillanatot, képekbe öntve.

Hiába, a tavasz furcsa dolgokra képes.