mert más, több.

mert egyszerre annyi, de annyi érzés rohangált a lelkemben fel-alá, hogy még magam sem tudtam követni azt az eszeveszett kavargást.

pedig épp úgy indult mint a többi.

a reggel pont úgy köszöntött rám, ahogyan eddig is: mintha egy méretes szívlapáttal koponyán csaptak volna. vicsorogva rohantak rám a reggeli fények, rám riogtak a mutatók, és még sehol a reggeli kávém, a ruháimat is félig a fürdőszoba és a bejárati ajtó közt rángattam magamra. a távolság kicsi, ergo az idő is. a rigóknak is csak két lépcsőfordulónyi szonettjét hallottam.

csak az utcán térek úgy, ahogy magamhoz. muszáj is, mert még hasra esnék a saját lábaimban.

a jóreggeltek egymást váltják a munkahelyen. a kávéföző megértően, némán forralja a vizet.

székek csuszannak odébb kevésbé decensen. a teendők számolatlanul sorjáznak előttem nyitásig.

csak az vigasztal, hogy a mai műszakot egyedül viszem, így kómázni nincs sok időm.

időnként reménykedve a monitoron lesem a múló időt, hátha belefér egy pár perces lazulás. de, persze, hogy nem.

a rádióból valami zene szól, de én elvagyok a saját gondolataimmal. néha felbukkan a múlt éj egyik-másik pillanata.

valaki szól, hogy menjek ki. ki az utcára. egy sóhaj: Istenem, ha tudnák, hogy mennyire nem érek rá!

aztán mégis elindulok kifelé.

csak e legfelső lépcsőfokig jutok, mert a szokatlan látvány nem enged tovább lépni. a látottakat nem tudom mire vélni. agyam tompább, mint egy kiszáradt tuskó.

emberek, ismerős arcok. hát persze, hiszen a kollégáim, akikkel a mindennapjaimat együtt töltöm. a kép ettől még zavarossabb, hiszen szemben velem ott áll az is, aki aznap szabadnapos volt épp.

felvillant, hogy talán most készülnek felmondani. így, kollektíve. vagy épp valami újabb utcai pankrációhoz gyűltek össze nézőnek.

próbáltam felmérni a helyzetet.

nehezen ment, mert mindenki várakozásteljesen, egyszerre szegezte rám a tekintetét.

lassan végigpásztáztam őket, ám továbbra is rejtély volt az egész.

aztán balra pillantva megláttam egy biciklit.

és még akkor sem állt össze a kép.

ám valahogyan rávezettek, hogy AZ, ott, az ENYÉM!!!

na, akkor lettem csak rosszul, és támadott rám mindenféle ismeretlen érzés.

nem tudtam a döbbenettől szólni, de lábon maradni is alig.

valaki szólt, hogy odamehetek a bicajhoz, mert az bizony, az enyém!  és ugyan már, mozduljak már meg, vagy valami effélék, mert olyan sokkot kaptam, amitől még most sem emlékszem a felismerés első pillanataira.

drámai volt az egész.

mert nem tudom most sem másként megfogalmazni azt, amit akkor, és ott éreztem.

mert mit lehet arra mondani, mikor az egyik kollégám a kórházból szökött el köntösben, kezében a branüllel? aki hozott három szál gyönyörű rózsát is ráadásul, és pár perc múlva már indult is vissza?

mert ŐK, mindannyian már hosszú hetek óta szervezkedtek, konzultáltak egymással, és a legjobb barátommal.

üzletek tucatjait járták végig, munkaidőben rejtélyes módon tüntek el, titkos hívásokkal egyeztettek.

és mindebből, én, még csak sejteni sem sejtettem semmit.

a történet valahol akkor indult útjára, mikor kb. másfél hónapja ellopták a biciklimet.

akkor is sokan álltak elő mindenféle segítő ötlettel: kölcsönbiciklivel, kedvező vételi ajánlattal, neten való keresgéléssel.

ám, maradt minden a régiben. a kölcsönbiciklit nem mertem elfogadni, mert mi van, ha azt is ellopják? a netes találat meg az ország másik végéhez vezetett, a vásárlással meg még várnom kellett, hiszen a sors hirtelen nagyobb kiadásra kényszerített.

fura mód, pár napja elkezdtem magamnak egy infantilis bicikis pólót hímezni. valahogy úgy, mint a várandós nők kötögetik újszülöttjüknek a bébiholmikat.

és még kész sincs, de már van bicajom !!!

egész nap úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. az állkapcsom már rég feladta. s, ha visszagondolok az első "körömre", rámtör egy újabb vigyor.

sikeresen majdnem fejreálltam, lévén, hogy ezen patentek a fékek, és én ehhez bizony nem voltam szokva. aztán meg, lazán körbekerültem a nappali forgalomban egy piros autót, mert éppen akkor, ott, már navigálni sem tudtam. s az újabb kísérletemnek a reszkető lábaim állták útját. hiába, no! újra meg kell tanulnom kerékpározni!

ráadásként éjjel még egy díszkíséret igyekezett önmagamtól megóvni. motorral egészen a házig "őrzött", nehogy valamelyik kocsit lezúzva várjam meg a kelő hajnalt, vagy épp egy karónak csapódva érezzem, mennyire diletáns vagyok.  :-)

ezt a napot sosem fogom elfeledni!

köszönet, és hála Tibinek, Hápinak, Vikinek, Diának, Ferinek, Ottónak, Lacinak, Dávidnak, Misi bá'-nak, Zolinak, Tamásnak, a Legjobb Barátomnak, és Kufinak is mindezért!

és ím, a tengerek titokzatos mélyének kékjében pompázó CSODA!