mert valami ehhez hasonló érzés rohant rám, mikor megláttam a bohókás fejét egy állatkereskedésben, ahová a Kamesznak járok eledelért.

aztán jött a napokig tartó elmélkedés, vajon legyen e az állatélettársam?

nem szeretem a birtoklós, tulajdont jelző viszonyokat. állatokra meg kivált nem.

ők ugyan úgy társak, mint bárki más, élő, létező, érző lény, ki bekerül abba a kesze kusza életünkbe, életembe.

és győzött az ösztön, a megérzés: jól megleszünk mi.

nincs rá racionális magyarázat, miért pont ők kerültek kiválasztásra.

azért, néha megkérdezném, vajh' nekik mi a véleményük életük ilyetén változásáról?

szóval, minap jött velem haza ez a tücsöktől alig nagyobb kisördög, aki hálából már az első nap, csak, hogy tudjam, hol a helyem, rögtön beparáztatott.

jött-ment a terkóban, mit ment; rohangált, ugrált ágról-ágra. élvezte a nagyobb helyet, s még a Kamesztól sem rettent meg, pedig az majd' ötször testesebb. hiába, egy Hős lakik nálam.

aztán egyszer csak eltünt. magam pedig legott hideglelős lettem. gyors terkóvizslatás, nem szökött-e ki valahol?

aztán hosszas tartáskörülményanalízis után kiderült, hogy befészkelte magát a virágcserépbe, s levélnek álcázta magát.

azóta is ott a pihenőhelye. gyorsan belakta magát az eszemadta. az étvágya remek, eszik, amit mozogni lát.