elidegenedtek tőle a szavak.
magára hagyták.
néhányan azért vele maradtak, csak hogy el tudja mesélni, miként hord a zord hajnali szél esőcseppeket az ablakpárkányra. miként veti le őket az ablakban lengedező virágok leveleire, s hagyja ott őket néma felkiálltójelként. "látod! én még most is vad dühömben sírok, de te már csak mosolyogsz!"
igen. csak mosolyog.
volt idő, mikor együtt sírt a szelekkel. az ő könnyei az ölébe hulltak. elhagyott, védtelen ölébe.
és akkor is virrasztott. a magányát őrizte. görcsösen.
most kisimult lelkét vigyázza.
s nem zavarja, hogy fogatlan szájából meztelen mellére folyik kávéja.
elréved az elmúlt órák lebegő boldogságán.
szép ez a viharos hajnal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
lionailona 2009.07.26. 23:10:10