a háttér tv-zésből hirtelen ragadtak ki az éteren át jövő mondatok.

most mindent csinálnék, csak azt nem, amit épp, vagy inkább éppen kellene.

az M1-en ment a délelőtti vallási műsor. mivel nem vagyok vallásos - csak hiszek dolgokban, érzésekben - nem is figyeltem.

ám egyszer, egy pillanatra, mégis csak figyelmem középpontjába került a műsor, s onnét már figyeltem a történéseket.

az ormánságban dolgozó lelkészekkel készült egy hosszabb riport, s ebben szólalt meg egy Feri nevű lekész, vezetéknevét nem írnám, mert tartok tőle, rosszul jegyeztem meg.

s ő is mesélt a munkájáról, élményeiről, tapasztalatairól.

ebből ragadott meg különösképp az egyik története:

miután elvégezte a lelki gondozói iskolát, bejárt egy kórházi részlegbe, az elfekvőbe.

nehéz élmény volt számára azzal szembesülni, hogy egy egész emberi élet elfér egy kórházi ágyon.

volt ott egy idős férfi, aki nem tudta végtagjait mozgatni, s beszélni sem tudott.

pedig akart, nagyon is akart volna.

eleinte ő próbált beszélni hozzá. nehéz volt.

s egy nap, csak azt vette észre, hogy az idős férfi mintha nagyon akarna mondani valami, de hát a szavak nem voltak segítségére.

hosszan meredt maga elé. kitartóan nézett előre. szemben vele a kórházterem mosdórészlege volt.

a lelkész odament, és rámutatással próbálta kitalálni, mit szeretne a bácsi.

és jöttek a kérdések: csempe? mosdókagyló? és így tovább, míg nem eljutottak a tükörhöz.

a lelkész nem értvén a dolgot, belenézett a tükörbe, de csak önmagát látta benne.

nem értette. de jobb ötlete nem lévén, odalépett az ágyhoz, hogy láthassa azt, amit a bácsi lát.

látja benne magát?

igen- jött az erőtlen, szavak nélküli válasz.

az ágynak felhajtható lévén a háttámlája, felhajtotta hát, vagy már fel is volt hajtva, erre a részletre nem emlékszem már. nem is ez a lényeg.

a fontos az, hogy végre a lelkész is megláthatta, mit lát a bácsi: a szemben lévő háznak egy részletét, ereszcsatornát, és az égboltnak egy keskeny sávját.

ennyi maradt egy lassan elmúló életnek a külvilágból.

a felismerést, a nehéz pillanatot, mindketten megkönnyezték.

együtt nézték a kinti világ picinyke szeletét.

s, attól kezdve már a lelkész sem akart minden áron beszélni, hisz már nem volt rá szükség. szavak nélkül is értették egymást.

a jelenlét volt a fontos. a benső figyelem, az odafigyelés - összegződött bennem a történet.

ez hát a lélektükör.