Anyámlánya

Szajhák siralma

Mind sírva, s még szűzen jöttek a világra.

Lelküket csak születésük fájdalma kínozta.

Talán még fel sem nőttek, mikor erényük elvérzett.

Veszejtették erőszakban, vagy szerelmük hevében.

Sírtak akkor bánatukban, vagy boldogságban?

Vagy csak némán, behunyt szemmel megadóan,

Mit nőként a sors reájuk szabott, tűrték kínjukat?

Emlékeik közt mi él ma már, ha van még netán?

Hogy testük izzó parázs, azóta hányszor hitték?

Miben hamvadni vágyik egy, az az egy férfi épp.

S lelküket is szőnyegként leterítve, őt remélték.

Sosem múló eggyé válásban, hittek gyerekként.

Méhükben, ha otthont vert is a kéretlen élet,

Titokban dédelgették, s kivégezték idővel.

Sorsukat örökül hagyni? Erre a kietlen világra?

Inkább adták angyali létre, örök oltalomba. 

És az évek csalódásokból véstek arcukra ráncokat.

A szerelemről már nem hitték, hogy örökre kitart.

Pedig csak eggyé, azé az egyetlen eggyé akartak lenni.

Így aztán lettek mindenkié, kutatva bennük azt a régit.

Kihűltek az öleléseik, s a csókjaik is fagyosabbak lettek.

Csupán az óra, mi most számít. Csak peregjenek a percek!

Ha tudnának, hánynának maguktól, vagy átkozódnának.

Gyűlölik az életet, a régi szerelmet, a nyomorúságukat.

Olykor már mozdulni sem vágynak. Csak heverni.

Jöjjenek, azt vigyék, ha kell nekik tőlük még valami.

De a pénzt, azt a nyomorult pénzt, hagyják az asztalon!

Anélkül sem élet, sem boldogság, sehol nincs otthon.

A lelkük rég sírhantban hever, hát visznek rá virágot.

Olcsót, műanyagot! Mert az sohasem hervad el ott.

Testükkel is sírba vágynak, de még életre ítéltettek.

Önjelölt felsőbb hatalmak, nem ismertek kegyelmet?