Elgyengültél, hisz te is embernek születtél.

De nézd csak a hegyet, mit a víz mos el,

S a szél hord apró poraiban, szerteszét,

Hogy valahol, messze, újra heggyé építse.

De te, kezedben érezheted szilárd erejét,

S pergetheted apró homokszemekként.

Látod, sziklának lenni sem örökkévalóság,

Hisz ősi ellensége, a természet formálja át.

Ám az embernek, még ennyi sem adatott.

Teste lehet erős, de lelke finom porcelán.

Mit, ha az élet olykor kedvére megtépáz.

Vele a test is elveszti egykor volt tartását.

Mond, kőszikla lennél, vagy ember talán?

Ember, ki gyenge, de érez, s szeret?

Vagy szikla, mely elérhetetlen, s rideg?