Lassan ködbe vész minden
Hol vannak már a nappalok meleg fényei?
Hová lettek az édes-bús éjjelek buja érzései?
Jó lenne még a szív heves dobbanásait felidézni,
S a remegő érintéseket, újra meg újra átélni.
Senkinek sem szóltál, csak némán elmentél.
Mint őszi ködben fákról a levelek, úgy eltűntél.
Én azóta várom, hogy majd magaddal vigyél.
Hogy eljöjj hozzám, s a régi hévvel ölelj még.
Egyszer, csak egyetlen egyszer érezz újra szívvel!
Nem számít már meddig, csak legyél itt velem!
S ne hagyd, hogy kontúrjaink a ködbe vesszenek!
Hisz az idő nem kímél, nem érez, csak eltemet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.