tegnap, mikor metróztam /óh, de rég volt ez is/, felfigyeltem egy férfira.

velem szemben ült. először csak könyvembe mélyedve utaztam, majd egy furcsa, idétlen dallam szakított ki onnét.

felnézvén, egy elragadtatott mosolyt láttam a szemközt lévő ülésen tartózkodó úr arcán, ki reményteljesen leste a körülötte lévőket, vajon képesek-e osztozni, láthatóan boldog pillanataiban.

rajtam kívűl senki nem vett róla tudomást. látszólag, mert igen is érződött a gyors megítélés: nem normális.

pedig az volt, a maga egyszerű módján.

táskájából elővarázsolta az ilyenkor kötelezővé vált giccsek közül egyet. egy hanyag, valamely távolkeleti tömegcuccokat gyártó nemzettség kultpéldányát, egy zenélő télapót, ki legott ledobta maga alól hevenyészett szánját, ám a "zenének" ez nem vetett véget.

volt nála amúgy vagy 10 darab.

az egyértelmű volt, hogy nem továbbértékesítési szándékból vitt magával ennyit.

talán bő létszámú családjának kisebbjeire, és a közelgő mikulásra tekintettel vásárolta.

hosszan, akkurátosan pakolta el, mikor látta, nem arat sikert szerzeményeivel, sőt! sokan egyenes átsorolták a szegény bolond kategóriájába.

hiába no," előírás" szerint válik az ember embertársai felé immuninssá.

így maradt hát magára derűjében.

nekem, a látvány, és a cselekvés szokatlansága miatt, még is csak élményszámba ment.

kapott is hálából egy valódi, őszinte mosolyt, mit az ő öröme csalt elő. Kép: mobil