Anyámlánya

minap szó volt róluk, s ma éjjel jött el az ideje, hogy képre vigyem őket.

vannak élmények, melyek lencsén át, igazából nem is közelítik meg a valóságot.

jó, ez azért technikai, és tudásbeni kérdés is.

ám ezek hiányában is, a Dunaparton eltöltött éjjeli óra minden perce megérte.

amikor az embert elragadja egy látvány, egy élmény, nem számít, hogy alighogy túlélte a 16 órás műszakot, most pedig a lábujjai készülnek fagyhalált halni, s ujjai is dermedőben már, de még marad.

áll, és néz.

nem bambul, nem érdektelenül les ki a fejéből, hanem elkapja valami különös benső láz, valami megfoghatatlan izgalom, és az öröm, mely átjárja.

igen, mert olyat láthat, amit nem sokan.

a danka sirályok nem különösebben érdekes népség.

urbanizálódásuk a szennyvízhordalékfogyasztásban testesül meg leginkább.

a legtöbben csak a szemtelenségükre, a vijjogó hangjukra, és nem igazán szépségorientált mivoltukra gondolhatnak.

ám télies estéken, úgy hét felé, elkezdenek gyülekezni az Erzsébet híd felső ívein, ami a pilléreket köti össze, és szépen, megadott ritmusban egymás mellé telepszenek, de csak az egyik oldalra, a Szabadság híd felölire.

sok százan vannak, olykor valami különös jelre mind felreppennek, és szélsebes gyorsasággal, s vijjogva örvényleni kezdenek.                                                       néhányan pihenésképpen, vagy a szédülés ellen, a vízen ringatóznak, alig észrevehető, szürkés foltokat alkottva, hogy aztán ők is bekapcsolódhassanak majd a rajba.

hiába szeretném, nem tudom a fentieket képekben visszaadni.

ami idekerül, az is csak elkenődött részlete a valós látványnak.

éjjel egykor ennyit tudtam magammal hozni onnét: mint egy látomást.