néhány napja szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy parás vagyok.

új volt ez nekem, hiszen nem igazán jellemző a frász okozta hipertóniás tünet.

de mert hatása, mármint a hirtelen változás okozta szervi egyensúlyvesztés nem túl preventívnek tekinthető az élettartam grafikonjára nézvést; gondoltam, innentől akkor edzés van.

jobban mondva, szoktatás.

vizuálisan, már hosszú hetek elteltével, mondhatni profi az alapozás.

de hát ez messze nem az igazi.

hiányzik a legfontossabb, a testi kontakt, a közös gyakorlat.

minő szerencse, most még én vagyok ugyan az erősebb, de az ijesztgethetőbb is.

hétvégén úgy kaptam vissza a kezem egy kedvesnek szánt mozdulat után, mintha 22O vágott volna meg.

mese nincs, míg az erőviszonyok nekem kedveznek, diktatúrát vezetek be.

később már visszavonhatatlanul kicsúszhatnak az események a kezeimből.

így, minden éjjel, mert hát mikor máskor?, szeretgetés van beiktatva.

mert bár mondani ugyan mondom neki, de sok visszajelzés nem érkezik.

hát akkor érezze, ha már netán nem venné a lapot szavak által.

nem várhatom meg, míg elérve az érettsége korát, majd egy megfelelően koordinált farokcsapással leterítsen, jobb esetben csak elgáncsoljon.

mert a technikája már most is irigylésre méltányos, pedig alig múlt negyed éves.

bevitt farokcsapásainak száma, és intenzitása nem sok biztatást rejt a jövőre nézvést.

mérete még csak erős töredéke a majdaninak, ergo mostani erőnléte is csak ízelítő.

reagálása ugyan természetes, sőt! teljesen helyén van, de lehet rajta árnyalni.

mostanában ez folyik épp.

ő hagyja magát, tűri amit vele "művelek".

a végén már annyira, hogy el is alszik a tenyerem alatt.