a képen látható férfi minden tekintetben, és a szó klasszikus értelmében is: úriember.
dacára az összképnek.
mert, bár rászorult mások adott pillanatnyi hangulatából fakadó adományára / alamizsnájára/, de azt valami egészen különös, és hanyag eleganciával tette.
egyszerűen, mintha csak egy parkban, padon ülne, látszólag egykedvűen, ráérősen olvasgatott.
és a csizmája is ragyogó tiszta volt, mintegy megtisztelve ezzel azokat, akik odadobták, jobb esetben a kezébe adták azt a pár száz forintot.
nekem gyengéim ezek az emberek. volt, akikkel hosszú heteken át, "kapcsolatban" voltam.
beszélgettünk, miközben megkapták, amit nekik szántam.
az úrral is váltottam pár szót, minek utána a lépcsőn lefelé haladtomban, szokatlan látványa visszafordulásra késztetett, mert pillanatok alatt magammal "vittem" őt.
hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyiküknek adok, hisz az eleve lehetetlen.
és hát a bérkoldusok, kik másnak kénytelenek, vagy netán önként adják azt, amiért ilyen-olyan módon, de még is csak megdolgoznak, már félig-meddig immuninsá tettek.
de lehet azt érezni, látni, mikor valakinek valóban az életben maradását szolgálja egy pogácsa, vagy csak némi apró.
de, ő, valahogy mindenképpen eltért azoktól, kiket eddig láttam.
megragadott a jelensége.
kép: mobil
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.