mostanában előtérbe került nálam a technika.
nem, nem tudatosan, csak úgy be-bevillannak innen-onnan.
ám, amit most találtam, kicsit közelebbről is érint, lévén, hogy a kerékpárokról van szó.
elképzeltem egyik-másikon magam, amint a szokásos kamikazestílusomban száguldozok a városon át, hát....
igen, így érzem magam már egy ideje.
nem remélt élmények halmaza alatt pihegek csak.
nyári hajnalok hűs harmatáról,
ágak közt megbúvó rigók füttyéről,
vörösen izzó naplementékről
találtam egy játékot.
s, ha te is szereted az akár tét nélküli kihívásokat is, s ha ezzel észrevétlenül még a tudásodat is megmérettetheted, vagy csupán szeretsz tippelni, amit, ha bejön, egy pillanatra még tudássá is átlényegíthesz, akkor klikkelj ide.
mindenestre játszani, bárhogyan is, de jó!
egyre megfoghatatlanabb sokunk számára, hogy miféle tudományos vívmányokkal könnyítik meg ma már a kutatók a hátrányos helyzetű emberek életét.
számomra már a téli, paraolimpiás résztvevők is hihetetlen lenyűgözőek voltak.
egyfelől a technikai hátterüket nézve, másfelől meg az a hihetetelen emberi kitartást figyelve, amint leküzdenek minden akadályt.
és akkor ehhez jön még a National Geographic januári számában olvasottak!
minden úgy indul, mint egy vallomás.
hosszú csend, majd ....
és akkor egyszerre szeretném ujjaimat a húrok közé fonni...
s lágy mozdulatokkal érinteném e hangszer testét...
szeretnék minden apró rezdülésének részévé lenni...
és épp úgy vágyom messze-messze elkerülni tőle...
kiszakadni, s majd egy langymeleg hajnalon, a reám boruló ágak levélrezzenéseiben, mindezt megidézni.
a zene tűz.
otthon.
puha, meleg fészek.
sejmes ágya az elvetélt szerelmeknek.
tovatünt pillanatok hangulatvarázsa.
vigasz és oltalom.
maga az ÉLET!
honnéttól számít az ember, embernek?
amikortól annak érzi magát, vagy amikor mások szemében is annak számít?
és melyiknek nagyobb a súlya?
/ nem erkölcsi, és büntetőjogi értelemben /
egyszerűen nem tudok rá jobb kifejezést.
mert amúgy minek is nevezhetném azt, amikor valaki reggel felkel, letusol a jó meleg fürdőszobában, talán még egy kv-t is magába tölt, és azután nekiidnul hajléktalanosdit játszani.
1 napra.
mondom: 1 napra.
jó móka, valóban.
mert tudja, hogy egy nap elteltével minden ott folyatódik, mint előtte.
de mi lenne, ha mondjuk nem egy nap, hanem minimum egy hétre csúszna az idő sávja, amikor már a csontokat is kellően átjárja a hideg, amikor már a szaguktól menekülő honfitársaik messzire elkerülik őket, amikor már a buszon a legnagyobb tömegben is marad melletük ülőhely?
amikor már sokadszorra okoz gondot, hogy hová is menjen wc-re?
nem ragozom tovább.
engem mélységesen felháborít ez a vidám-vicces hajéktalanosdi.
a videót is ajánlatos megnézni.
vágyainknak olykor az ész higgadságával kellene határt szabni.
Ikarus vesztének példáját szem előtt tartva.
riadt, rebbenő álomfoszlányokat őriztem.
régi álmom volt ez.
1. a társadalmilag sem vállalható elmeállapotom, minek szerves részese volt a szexuális inzultusa az igedeimnek, pácolva lett.
várok egy kicsit, hogy felnőjjek a szituhoz.
2. ennek szerves előzménye a technikai héttérismereteim egyedül nem megoldódható volta: elfogadásra került, de nem véglegesen!
3. ma sem jobb, csak már más az egész.
4. az a nap FEKETE, mondom FEKETE nap volt. és még jó darabig beárnyékol sok más dolgot is.
asszem, veszek festéket, vagy színes kontaklencsét.
de a legjobb az egészben, mert azért a jót sem szabad feledni: isteni dolog volt motososcsizmában havat lapátolni.
egy uniqum!
SZÉÉÉTBASZ AZ IDEG!!!!!!!!!!!!
és ilyenkor sehol egy használható ember!!!!!!
reggelre idegrohamot kapok, délutánra magamon kívűl leszek, estére meg úgy szarom le az egészet, ahogy van.
én megpróbáltam.
álmomban egy hangot, egytelen hangot hallottam csupán.
mely akkor hozzámszólt, csak nekem mesélt, s a nyár borának mámoros, édes ízét csókolta rám.
álmodtam hát tovább...
az emberi lét méltóságának egyik igen fontos jogát, a szemérmességhez valót veszti el a leghamarébb az, ki egy nap, hajléktalanná válik.
van, hogy eszembejutnak dolgok. ám többnyire elhamvadnak.
tagadhatatlanul feledékeny vagyok. a saját gondolataim sem ragadnak bennem.
egyszerűen túl sok hemzseg az agyamban.
talán, ha néha leírnám....
most épp, ez megússza:
egy nőnek nem csak a menstruációja idején kéne éreznie, hogy nő.
egyáltalán nem vagyok elégedetlen.
DE!
most inkább mennék hegyekbe.
hógolyózni, csúszkálni, sétálni, friss levegőt szipákolni, szánkóval felborulva jókat nevetni.
ám, mostan megyek melózni.
EZ VAN!
no, kezdjük ott, hogy eleddig selejtes idegrendszerem folyvást vészfékkel működött, ami alkalmasint bizonyos történések figyelmenkívülhagyására kényszerített.
ezt keresztelhetném így is, meg úgyis.
azért akad olyan típus is, mely cselekvésre ösztökél/t, mégpedig azért, mert nem lehetek annyira "reménytelen", hogy egy agytérfogatában - látszólag - kisebb élő szervezetű élőlénycsoport olyen mértékben képes palira venni, hogy rendre szökdösik, ha csak kicsit is hanyag vagyok.
mint pl. az utóbbi esetben is.
a képhez konkrétum nincs. mindenki maga ötli ki az előzményeket, viszont a végkifejlet előtti köztes fázis dokumentálása alant látható:
a másik történés már egy egészen más, lévén hogy nem alkalmas szövettani metszetek készítésére. sem korábban, sem most.
itt már a konkrétumok a következőek:
szaglásom valami sejtelmes, kezdődő facsarodást érzékelt, de nem vettem túl súlyosnak.
annál is inkább, hogy nem főztem épp semmit.
nagy nyugiban szörfölgetek a neten, mígnem egyszercsak hatalmas, - de tényleg! - durranás robbant a helyiségben
még eszmélni, így aztán reagálni, ebből következőleg ijedté lenni sem volt érkezésem. / mondhatni, szangvinikus nyugalommal ültem tovább /
meg hát, ha lett volna, sem mentem volna vele semmire, mert ha megmoccanok a legkisebb végtagkilengésben is, a billentyűzetbe ömlik a teám.
és itt említeném meg, ha ezen veszély nem fenyegetett volna, akkor sem tudtam volna szuperfénysebeséggel az esemény útjába vetődni.
merthogy a fejem felett lévő búra izzé s porrá tört még a levegőben, bezzeg az izzó szinte sértetlenül landolt a talajszinten
az ok bármi lehetett, de inkább hajlok a láthatatlan erők túlzott, és egyidejű, valamint azonos helyszínű jelenlétére.
annál is inkább, mert ez nem annyira profán.
ím a végeredmény:
...s egyszer majd, ha lelkünk szabaddá válik, a szelekkel, s egymással kél akkor táncra
s nekem is tetszésemre van. s képet is mellékelt hozzá.
"Azt álmodom, hogy létezem,
ez néha szép álom - néha rémálom.
Egyszer majd felébredek,
és elkezdek
Élni."
a jelenben zajló életünkben sejtelmes ködbe vész a jövőnk.
de az utunkonk sohasem egyedül haladunk.
az olykor bizonytalan pillanatainkban ott vannak velünk azok is, akik látszatra csendes szemlélődői minden lépésünknek.
ők azok, kiknek létezése nélkül csak bolyonganánk, s gyakran belevesznénk saját életünk homályába.
