Apró, mezítlábas gyerekként is folyton repültem.

Mikor a nap már az igazak álmát aludta, s sötét felhők közt csillagok szikráztak az égen, és az öntudatlanság rakott puha fészket szempilláimon; én útra keltem.

Fel a felhők közé.

Szárnyak nélkül, lábaimat mellkasomhoz húzva, térdeimet két karommal szorosan átölelve suhantam.

Ám többnyire a gonosz erők elől menekültem. Rettegéstől űzve, nem igazán élveztem a madarak szabadságát.

Ezek az álmok folyvást kísértettek. Éveken, évtizedeken át.

Talán akkor szűntek meg először, mikor nappali világnál, tündöklő napsütésben, ébren, a valóságban is szállhattam.

Beleszerettem a lebegésbe, a zuhanás tehetetlenségébe, a megzabolázhatatlan természeti erők csodáiba.

A vitorlázó repülő hangtalan lebegése, az öreg Ancsa duplafedeles lélekvesztős, zsibbasztó izgalma, a sárkány ingatag szárnyai közt "orrodat is tisztíccsa" földet érése. Ezeket, és még számtalan más E-s mentes biotuningot adott a sors.

A legnagyobb, a legizgalmasabb, a legfélelmetesebb a bungee jumping laza 60 m-re volt.

Ezidáig.

Aztán alig 2 hete Csero egyik posztjának hozzászolója, Gabojsza dobta elém a NAGY lehetőséget, akkor még ismeretlenül. Egy JAK 52-essel száguldozhatok, ha épp jónak látom?!

Miazhogy! - ez biz'a, kihagyhatatlan!

Köztes részleteket nem részletezem.

Leszállópályává avanzsált prérin gyorsan kezelésbe vettek, mondhatni a tőlük telhető legnagyobb alapossággal felkészítettek a felkészíthetetlenre!

Nekik legyen mondva, ők megtették a magukét, és aztán....

megjelent : Vári Gyula.  Kedvesen bemutatkozott, majd elfoglalta a vezetőkabint.

Propellerek szédítő forgása közepette elhagytuk a talajt, és elkezdődött az elképzelhetetlen.

300 m-en laza oldalvást, majd 500 m-ig fel toronegyenest a fellegekbe.

Dugóhúzó, tower, és a csuda tuggya miféle manőversorozat követte egymást.

Azt a mai napig sem tudom eldönteni, hogy a -4G készült-e leszakítani a bőrlebenyeget arcomból, vagy a +7G feltolni a gyomromat az orromba, de akkor és ott ez vajmi keveset számított, mint ahogyan az előre gondosan bekészített T.gazdaságos büfizacsi sem látta volna el feladatát.

Hacsak nem még felszállás előtt a fejemre nem húzom, hogy aztán már csak ne is lássam mit művelek magammal.

Amúgy a piruetteknél feszt gravitációzó fejhallgatómat kellett a fejemen fél kézzel tartanom, másfelől meg másik feleslegessé váló felső végtagomat a mellkasövembe hajlítani, mert eszeveszett módon kalimpálni tehetetlen, koordinálhatatlan manccsal nem akartam.

Nem vetett volna rám jó fényt, bár a kutya se látta volna.

Olykor combomhoz verődött a botkormány, modván ugyan el ne aléljak már, ébresztő!

Hát alélni azt nem! Tágranyílt szemekkel lestem mikor hol járhatunk. Másodpercekre sikerült a terepet beazonosítani. De csak addig!

És a leszállás is minden volt, csak nem köznapi: látszólag egyenesen az elénktornyosuló fának készültünk csapódni, de végül elegánsan átzúgtunk felette.

És mivel a vonatra returjegyet vettem, hát ki is használtam. Hazafelé úton még dédelgettem várandósan émelygő gyomromat, ami azért kijárt, mert nem úgy van az, hogy a tiszteletet meg nem adja szervezetünk annak az elképesztő bravúrokra képes vasmadárnak, a pilótáról meg már nem is szólva!

Szóval nagy volt!