aprókat sercent a vékonyka gyertyaláng. olykor piciny viaszcseppek hulltak a földre. mintha csak tüsszentett volna.

csend van. nagy-nagy csend.

de, mégsem! halk koppanás nesze jő az ablak felől. kinézek, de csak a gyertya halovány, lengedező tükörképét látom.

aztán még egy alig hallható koccanás.

valaki ott van. valaki van ott.

netán eltévedt? én már nem várok senkit. 

beengedem, mégse legyen ott kint egyedül.

az ajtó lassan, nehézkesen nyílik.

gyere be! - szólok ki a sötét folyosóra.

nincs válasz.

így hát én sem szólok többet. az ajtónak támaszkodva várok.

csend van. újra csend. majd nehézkes léptekkel megindul felém valaki.

arcát nem látom a sötétben, csak görnyedő alakját.

vajon ki lehet?

ó, most látom csak! az angyalom! hátáról már szürkén, töredezetten lógnak egykoron habfehér szárnyai.

megáll előttem. kezét az ajtófélfának támasztja. megpihen.

még mindig nem szól, csak fejét lassan felemelve, rám néz.

majd egy nehéz, rekedt sóhaj hagyja el torkát. hirtelen tör fel belőle a köhögés.

apró piros cseppek rajzolódnak ki fehér blúzomon.

mi ez? - nézek kérdően a mellkasomra, majd reá.

vér.

vért hány az angyalom.

haldoklik.