A kanálisban lassan, ráérősen csordogált a piszkosszürke víz. A gyerekek élvezték a szünidő végtelen szabadságát. Naphosszat a vízparton őgyelegtek. Bár még csak tavasz volt, és gyakran esett az eső, de ezek a napok nagylelkűen a nyarak melegét idézték.

 

Sosem unták meg e kies táj izgalmait.

A szeplős arcú fiú lábait vízbe lógatva figyelte a nádas rejtett világát. Vonzották őt a titkok.

A sűrű biztonságos nádas közül olykor egy-egy meggondolatlan békasiheder úszott közelébe.

A pufók arca felragyogott, mintha csak erre várt volna, orvul lecsapott egy görbe botra szerelt hálóval. Csillogó szemekkel nézte, mint vergődik hálójában a zsákmány.

Gonosz tervet szövögetett. S mert mulatsága egyedül nem volt teljes, a kislány után kiáltott, ki viruló gólyahírt szedegetve a közelében téblábolt.

Az apró lila virágok lágyan lengedeztek kezében, amint futva bátyjához igyekezett.

Kérdő tekintettel nézett az őt szólongatóra, de mert választ a ki nem mondott kérdésre nem kapott, kíváncsian a fiúcska mellé telepedett.

A béka már mozdulatlan ott lapult az ócska hálóban. Dülledt szemekkel meredezett a világba, olykor mintha a kislányt nézte volna esdeklően.

Aztán előkerült a kisfiú féltve őrzött kincse. Egy fanyelű kisbicska. Nagyapjától kapta hetedik születésnapjára. „ Vigyázz gyerek, ez a szerszám nem játék! Csak óvatosan bánj vele, nehogy valakiben kárt ejts!” Hol volt már az intelmek világa! Rég elfeledte már.

Sötét ármány bontakozott a konok kis fejében -„Elevenen megnyúzom!”.

Épp úgy, mint nagyapja a szürke nyulakat. Egyszer megleste nagyszüléjét, amint a fészer ajtaja mögött gyakorlott mozdulattal körbemetélte a bundást. Először a nyakánál, majd a két mellső, majd a hátsó lábaknál. S egy rántás, s huss, máris ott vöröslött a tapsifüles inas teste. Tágra nyílt szemekkel nézte, mint ringatózik az állat, fejjel a föld felé lógva.

„ Gyere fogd meg! Vigyázz el ne ugraszd, mert kapsz!”- szólt erélyesen a kislányra.

„ Fújj, ez büdös! Én meg nem fogom!”- volt a nyafogós válasz.

„ Akkor majd egyedül!”- vont vállat a gyerek.

S aprólékos mozdulatokkal munkához látott.

Határozott mozdulattal fogta meg az ijedt, nyálkás állatot.

„ Vigyázz! A szemedbe fog pisilni!”- intette őt húga.

 

De mintha nem is halotta volna e szavakat, tovább tette dolgát.

Lábujjaival a fűbe szorította a hátsó két lábat, bal kezével az elsőket fogta.

Napfény csillant a penge élén. A kés lassan, de biztosan közeledett a béka hasához.

Halkan, sercegve szakadt a vékony bőr. Elővillantak az aprócska, rózsaszín belek.

Szegény szúnyogvadásznak valami furcsa, visító hang hagyta el tátogó száját. Sírt.

A kislány elszörnyedve nézte az eseményeket.

Döbbenetétől moccanni sem bírt, ám ezek a keserves visító hangok kirángatták őt a mozdulatlanságából.

„ Te állat! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Mért bántod? Nem ártott neked semmit!”- Kiabálta sírva.

Hangos, gúnyos kacaj volt a válasz. „ Eriggy innen, te ijedős! De vigyázz, mert ha beárulsz, te is így jársz!”

Aztán visszafordult , s tovább nyúzta, tépte a békát, míg csak mozdult.

Szíve gyorsabban dobogott. Valami furcsa, ismeretlen, bizsergős érzés öntötte el, amint a vergődő testet nézte.

 

 

Egy magas rezgőnyárfa tövében a kislány még mindig zokogott. Nem tudta kiverni fejéből a látottakat.

Attól a naptól kezdve, ha csak tehette kerülte bátyját.

Megérezte annak vad, pusztító indulatát, könyörtelenségét.

 

Az évek gyorsan követték egymást. A kislányból szép sudár fiatal lány lett.

Már egy ideje a közeli tsz-ben dolgozott. Nem akart már tovább otthon lenni.

Az évek alatt meggyűlölte férfivá érett testvérét, s azóta a rettenetes kanálisparti nap óta kerülte. Számtalan kegyetlenségének volt még szemtanúja. A gyilkos indulat állandóan ott csillogott azokban a sötét szemekben.

Érezte, egyszer nagy baj lesz még. Félt az éjszakáktól. Álmában néha egészen tisztán látta a pengén meg-megcsillanó fényeket. Látta, amint hidegvérrel sújt le a hideg fém.

 

A fiatal férfi mogorva, durva ember lett. Lépten nyomon belekötött mindenbe, élőbe, élettelenbe. Egyre jobban kerülték őt a falusaik.

Idős szüleinek sok keserves évet okozott, de mert szerették fiukat, remélték, idővel majd megváltozik. Mást nem tehettek.

 

Aztán egy enyhe őszi napon, szüret idején bekövetkezett a baj.

A sorok között ott hajladoztak az asszonyok. Szaporán teltek a vödrök. Térültek, fordultak a férfiak, ám így is alig győzték hordani a roskadásig megrakott puttonyokat.

Két fiatal leány térdig felhúzott szoknyával tapodta a bornak valót. Nagy tisztességnek számított ez a munka. Igyekeztek is hát becsülettel tapodni. Lábujjaik közt cuppogott a massza, s fojt az illatos, szederszín lé.

 

A férfi egy fa mögül magbabonázva nézte őket. Különösen azt a sötét hajú, piros arcú lányt.

Fejében új gondolatok kavarogtak. Csak valahogy magához kéne csalogatni azt a fekete hajú szépséget.

Testét elöntötte valami ismerős, furcsa érzés. Megborzongott.

Ebédidő környékén már ott sündörgött a lány körül.

Beszélt hozzá, valami furcsa titokról beszélt neki. Igyekezett a bizalmába férkőzni.

A lány halotta a szóbeszédet, tudta, távol kellene tartania magát ettől az ijesztően csillogó, szempártól, de kíváncsisága, s a titok vonzása legyőzte óvatosságát. S egy újabb pihenő idején követte a férfit, ki egy roskadozó pincéhez vezette őt.

Az ajtó nyikorogva, lassan tárult fel előttük. Orrukat dohos, nehéz szag csapta meg.

Kezüket a fal repedezett oldalát tapogatva, lassan lépkedtek a rogyadozó lépcsőkön.

Egy gyufa sercent. Lángja gyér világot adott. Szemük lassan szokta a félhomályt.

A lány szaporábban vette a levegőt. Gyomra reszketett, de hangja nem árulta el félelmét. Odalent hordók sötétlettek. Szótlanul követte a férfit, egészen a pince mélyéig.

Balsejtelme mind inkább erőt vett rajta.

Aztán hirtelen kialudt a láng. Korom sötét lett. „ Gyújts világot!”- szólt kérlelőn, ügyelve, nehogy hangjából a félelem kihallatsszon. De a férfi nem szólt, csak hirtelen átfogta a lány derekát. Szorosan magához rántva őt. Vad vágyai tovább űzték. Ajkát a lányéra szorítva, elnémította.

Hiába vergődött a szerencsétlen teremtés, nem tudott az erős szorításból menekülni.

Szeme ijedten meredezett a sötétben, kiutat keresve. Érezte az orrába csapódó pálinkaszagot.

Hirtelen valami hideget érzett a hátán. Combjain idegen kezek matattak, kíméletlenül utat törve maguknak egyre feljebb. Mellén érezte az éles fogakat. Kiserkent vére tüzét érezte. Teste vonaglott a borzalom alatt.

Minden erejét összeszedve szabadulni igyekezett, de esélye sem volt.

Mintha olajat öntenének a hamvadó tűzre, úgy csapott fel a férfiban az indulat.

Dühe nőttön nőtt. Nem tűrte, ha ellene szegültek.

A nyirkos földre döntve a vonagló testet, súlyával szinte odaszögezte azt.

Övének csatját sietve oldotta. Egy gyors mozdulattal letépte a puha alsóneműt.  

Kegyetlen, torz vigyorral az arcán befogta a remegő ajkakat, végleg elnémítva ezzel a lányt.

Egy mély, torz sikoly még elszökött. Éles fájdalom járta át a lány ölét. Gyönyörű fekete haja ziláltan arcába omlott. Nem adta fel, egyre inkább menekülni vágyott.

A szégyentől, a kínoktól, a világból.

 

Valami különös melegség járta át, amint teste alatt érezte a másik test gyötrelmét.

Aztán egy rándulás, és a lány nem mozdult többet. Eltépett ruhája derekára csavarodva nem védte már. Hamvas testét már nem kínozták a szörnyű fájdalmak.

Már nem halotta az elégedett szuszogást, a kéjes sóhajokat.

 

Szemét erős napfény vakította, amint kilépett a pince vaksötétjéből. Gondosan húzta be maga mögött a rozoga ajtót.

Ruháját gondosan megigazította, leszedte róla a rátapadt pókhálókat.

Lassú léptekkel megindult a szüretelők felé. Halkan, elégedetten fütyörészett.

 

A többiek ügyet sem vetettek rá. Mentek a dolguk után.

Csak egy kék szempár követte őt. Balsejtelem gyötörte a figyelőt. Furcsának, ismerősen ijesztőnek találva a férfi viselkedését.

Húgát nem hagyta el a rossz érzés. Sötét gondolatok jártak a fejében. Időnként közelebbről halotta a füttyszót. Megborzongott. Hideg verejték lepte el.

 

Aztán váratlanul a férfi elé toppant. Belenézett annak villogó, sötét szemébe.

Elborzadt attól, amit ott látott. Látta már máskor is ezt a tekintet.

A felismerés megtántorította. Tudta, a gyilkolás tüzét látja lobogni.