Anyámlánya

avagy menekülés a valóság elől, a valóságba.

hiába hiszem azt, hogy amit nézek, az nem a valóság, mégis az. talán sokkal inkább, mint a 3D-s, körülöttem lüktető.

a filmfeszt idei felhozatala bőséges és változatos. nekem legalábbis.

választani még úgy is nehéznek bizonyult, hogy a ráfordítható időmből gyököt kellett vonnom.

így inkább zsigerből választottam. jobbára e módszer szerint teszem már évek óta. ránézek egy film címére, és amit annak olvastán érzek, azt kiválasztom megtekintésre.

ez talán biztosabb módszer, mint a nézőtársaimé.

mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a vetítés közben megüresedő székek mennyisége, vagy az előadás végeztével, itt-ott felhangzó: "ilyen szar filmet még sosem láttam!"- őket talán az a remény éltette, hátha fordulópont is lesz a filmben.

hát nem volt.

legalábbis nem a "Tejútban" (r:Fliegauf Benedek). ott az őselemek uralták a vásznat. a víz, a föld, és a levegő. belecsempészve itt-ott embereket, mert elvégre ők is a natura részei lennének, vagy mi a szösz? de tán alázatból, vagy mi okból, de csendben voltak. helyettük zúgott a szél, ugatott a kutya, és hullámok csapkodták a medence falát.

persze a tiszta képi világ mellé azért odacsempésződött egy-két vizuális gag is. kissé esetlen ösztönállattá téve az embert. mert a szex is ősi dolog. uralja az embert épp úgy, mint az állatot.

valójában persze, nem történt semmi. a cselekmények majdnem zéró szintre szorítva 70 percen át. nekem Tarr Béla filmjei itt-ott visszaköszöntek a kockákon.

ám mindezzel együtt sem volt unalmas, nézhetetlen.

ez a film, a belső nyugalom csendjének kockáiból áll. s ha lesz dvd-je, lesz nekem is.

s a másik, a "Nyugalom" (r:Alföldi Róbert).

abban biztos voltam, hogy ez nem a békéről fog szólni. ahhoz túl profán a cím.

és hozta az emberi függőség, a tehetetlenség, a zsarnokság ezer arcát.

a lélek kegyetlen gyötrődését, a széthullást, a siker közelgő csillogásának gyenge fényét, a gyülőlet izzó, és mégis erőtlen parazsát.

itt a szerelem sem oldozott fel, nem volt lebegés, csak süllyedés a még nagyobb kínokba, hazugságokba.

a már-már megalázónak látszó szex jelenetek is komikussá váltak, esetlenné téve ezzel a hatalmat, felemelve az alárendeltet.

érzelmi vakságból, sötét szobákból, az elhatalmasodó őrületből csak a halál szabadíthat fel.

s amint bezárul a bádogteknő teteje, újra fény lesz, friss illatos szél járja át a kopott falakat.

már nem számít a röpke, önmarcangoló "'gyilkos vagyok" felindulás sem.

csak az elkövetkezendő nyugalom ígérete fontos.

tök mindegy kikről szólt a film. a lényege az ember érzelmi kiszolgáltatottságának időtlen, kegyetlenül őszinte tükörképe.

ez is polcra kívánkozik.