a démonok allattomosak. s gyávaságukat leplezendő, ellopják a fényeket.
pucájukban a vér is csak nyákos vizenyő, mert sötétben, és némán támadnak.
mind. egy sem oly vakmerő, hogy arcát felém mutassa. megvárják míg elalszom, mert reményt győzelmükhöz csak így remélhetnek.
kezeimet ágyhoz szorítják. izmaimat görcsbe rántva rontanak rám. mocskos mancsaikkal torkomon nyomkodják le kitépett hajszálaimat, miből zsigereimben puha fészket raknak. számból kitörlik a nedvet, mit aztán arcomba csapnak. a jobb érzésűek csak figyelnek. vagy csak tanulni vágynak?
pillámimra kövesedett könnyeim sem hatják meg őket. erőtlen segélykiálltásaimat elnyomja harci lázuk.
ha elfáradnak, mellém fekszenek, reám lehelik penetrás bűzüket. olykor ijedten lesnek az ablak felé, mert tudják, ha ébrednek a hajnali fények, véget ér a mulatságuk. menniük kell.
ó, azért annyira nem rohannak.
távoztuk előtt még gondosan rám adják a bohócruhámat, megigazítják zilált hajamat, majd gúnyosan fülembe susogják: kész vagy! most már mehetsz az emberek közé! de ne feledd, éjjel újra jövünk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.