nehezek a sorok.
kiváltképpen az elsők.
a körülöttem egyre-másra kirajzolódó tájakat, s idővel már a szereplőket is felismerem mozdulataik tónusáról.
szép lassan bahatolok őrületükbe, mígnem magam is őrültté válok.
de nem! mi töretlen elméjűek vagyunk, hisz értjük egymást!
vagy ez csak a közös téboly elmebaja, mely a szemem előtt rohanó sorok utolsó betűjéig tart?
"Nem lehet az ilyet biztosan tudni, Al. Csak azt hiszed, hogy tudod. Ez a legkönnyebb elintézés, csöndes, vértelen, halál nélküli öngyilkosság. Gondoltam én valamit, Al. Úgy lehet, az őrültek látják tisztán a dolgokat, de ők ki is módolják, hogyan éljenek a tisztánlátásukkal." Wharton: Madárka
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.