na, ezért sem bírom magam visszafogni.
épp úgy, mint az ajándékokkal. muszáj rögtön odaadnom. látnom, éreznem kell a mások örömét!
ez azért más. sokkal inkább a személyes örömforrásom volt, és maradt is.
történt, hogy évekkel ezelőtt egy vidéki rokonlátogatásnál utolért egy telefon: volna-e kedvem, mert hát tudták, hogy megszállott vagyok. ha bekkantam, akkor aztán tűzön-vízen át.
de akkor nem jöttem lázba. na, ne! ezt én nem, meg a műfaj sem, és messze is vagyunk, és alig 2-3 óra múlva kezdődik. jó, de neki meg nincs kivel, úgy pedig ő sem.
ó, a francba, akkor megyek, de nem biztos, hogy időben.
nem baj! jött a válasz.
visszaúton kerestem az elfogadható kifogásokat magamban. mondjuk durrdefekt, vagy hirtelen fellépő akkut hasmenés, vagy útlezárás.
persze-persze! hihető is, nem? főleg a nyögvenyelős előzmények után.
csuda vigye az engedékenységemet!
így aztán azon vettem észre magam, hogy már a ruhatárból ballagunk felfelé az emeletre.
na, tessék! még ez is! mikor én ott, a színpad közelében szeretek ülni - morogtam magamban. kissé eltúlozva a dolgokat.
némi mocorgás után azért megadtam magam a sorsomnak. legyen, ha már lennie kell!
és akkor....
a ritmusok szinte berobbantak a nézőtérre. kíméletlenül nekicsapodva a mellkasomnak. ott rezegtették a sejtjeimet, a fényekbe burkolózott testek pedig odaszögezték tekintetemet a színpadra.
szinte velük vonaglottam a deszkákon, és együtt léptük át a varázslat kapuját.
mi ez?
foggalmam sem volt, mi történik velem. a hajhagymáim is extázisban voltak.
persze, ez nem volt ismeretlen érzés, ám ez a műfaj hidegen hagyott, így meg is lepődtem. engem itt kérem, lemérgeztek.
aztán egyszer csak vége lett.
csalódott voltam. mintha orvul megloptak volna. nem! én nem akarom, hogy már vége legyen. még nem vagyok rá felkészülve!
és elkezdtem a zene után kutatni, amolyan bármikor elővehető-hallgatható formában. mikor aztán meglett, nem hallottam, nem láttam.
ezen aludtam el, erre róttam a kilómétereket.
nem volt racionális magyarázat, hogy miért. talán a merev ellenállás utáni katartikus élmény, amit átélhettem, vette be magát szervezetembe. nem tudom.
aztán hirtelen május lett. aminek amúgy semmi jelentősége, mert lehetett volna épp október is. de volt egy nap, amit nagyon vártam, amitől nagyon féltem. kicsit borongós, már-már őszt idézőre hangolt. de nekem akkor is száz ágra ragyogott a nap, amiben eszeveszetten rohantak az órák. már csak alig több, mint egy maradt hátra.
de az az egy, még odavillantott. mintegy megkoronázásaként annak a napnak.
a kávéház lépcsőjén lefelé haladtunkban hirtelen megtorpantam.
Te is hallod? - kérdeztem magamban, vagy fennhangon?, erre már nem emlékszem.
csak a bennem dúló viharokra, a szikrázó fényekre, a forróságra, a kétségbeesésre, a lesz-e még továbbra?. de boldog voltam, mert valahogy láthatatlanul karjába szorított a csoda. az újfent rabul ejtő zene, az illata, ami körüllengett, és a saját létezésem hihetetlensége.
aztán a zene kicsit elfakult, a mozdulatok homályba vesztek, a májusból január lett.
ám most, mikor már az illatok is csak álmomban lengnek körül, valahogy elém dobta a sors ezt a még távoli dátumot: 2008. április 27.
bár minden más lesz, de én akkor is ott szeretnék lenni. látni, hallani, elvarázsolódni vágyom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.