eddig azt hittem, vonzódom a mosolyhoz.
s az érzéshez, mi ez által keletkezik:
az oldott gondtalansághoz, a könnyed léleklebegéshez, a retinapettinghez.
a mosoly szebbé, nyitotabbá teszi a mosolygót.
s egy mosolygó arcot könyebb közel engedni magunkhoz, befogadni azt.
de ma rájöttem, még sincs így/ ill. ma szembesültem egy előző élményem megismétlődéséből fakadó, ezen élménynek tagadhatatlan ténnyé keményedésével:
nem minden mosolyt szeretek.
van, amitől kiráz a hideg. irtózom tőle, szinte menekülnék, de nem tehetem.
sőt! hallgatnom kell. igen, a mosolyt, mely mégsem vigyorgás, bár néha inkább már vinnyogás.
s nem csak az eltorzult arc taszít, és a hamisság látszata. és nem is a jókedv egoizmusa.
most inkább néznék egy dühtől eltorzult arcot, mely körül kidagadnak a nyaki erek a feszültségtől. most azt sokkal vonzóbbnak tartanám.
mitöbb! ezt a mosolygó arcot figyelembe véve mindenkor, mindenhol!
nem vagyok elég lojális az emberekhez.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.