néha évek is elmúlnak anélkül, hogy észrevennénk őket.
aztán meg szinte szédítő sebességgel rontanak ránk.
egymást érik a „miért”ek, és „hogyan”ok megnemválaszolható kérdései.

soha nem szerettem volna jósnőnél kutakodni a jövőm iránt. nem szeretném ismerni sem a zuhanásaim mélységeit, sem a szárnyalásaim magasságait.
legyen minden csupa titok, s rejtély.

amiként elért hozzám ez a verseskötet is, magától a szerzőtől dedikálva. ugyan könyvünnepi események zajlanak a Millenárison, ez az eset nem ott történt. az túl profán lett volna.

egy éjbe hajló órán, néhány vendég közt ült egy ismeretlen. időnként jöttem-mentem köztük, mindenféle rendszer nélkül.

az egyik asztalon észrevettem egy könyvet.
a szituációban talán kevéssé tolakvónak tűnően, váltottunk pár szót. egy másik szerző kötetét említettem, mire ő belenyúlt a táskájába, és kiemelte azt. épp aznap kapta. 
s az érzésem, hogy ő maga is elsőkötetes, igazolást nyert általa. bár volt utalás könyvének utószavában életének egyik helyszínére, a sok utcanév közt miért pont az az utca jutott eszembe, ami mellett lakik, magam sem tudom. az sem ad minderre magyarázatot, hogy ugyanazon nagyváros lakója voltam évekig, hiszen korábban még csak nem is halottam felőle. de megfejthetetlen marad az is, hogy miért ott, és akkor találkoztunk. múló pillanatokra, hisz épp csak betértek, s talán soha nem jő vissza.

arra meg végképp nem tudnék magyarázatot adni, miért egy olyan költővel sodort össze a véletlen (bár tudjuk, azok nincsnek), ki szintúgy nem érzi szükségét a nagybetűknek.

de általa egy kivételes pillanattal, s vele egy újabb titokkal lettem gazdagabb.