Anyámlánya

Már egy ideje kerékpáros közlekedési szokásaimmal egyszerre óvom a városlakókat, és veszélyeztetem őket, s nem kevésbé önmagamat.

Minap, - mely épp úgy, mint a legtöbb, a következőbe suhant át - kellemes tempóban tapostam a pedált, s még az sem igen zavart, hogy az éjjelre kissé csípőssé vált levegő könnyeket csalt a szemembe, s látásom pillanatokra ugyan, de homályossá vált. 
 
Olyankor, mikor a kerekek egyenletes engedelmességgel gyűrik maguk alá az aszfaltot, a gondolataim elhagyják testemet, s valahol, messze künnrekedve várakoznak a visszatérés lehetőségére. Olyan ez, mint az emberi lét magzatállapota. Könyed lebegés, békebeli létállapot.
 
Hát ilyen előzmények után, már otthonomhoz közeledőben, éppen kirajzólodni látszott a ház bejárati ajtajának hatalmas sötét foltja. Mostanra már begyakorolt ütemváltással közelítem meg az esőbeállót. Ez alkalommal sem tünt ez nagy feladatnak.
 
Már éppen földet ért az egyik lábam, s a másikat is szándékomban volt a vázon átemelve melléhelyezni, de valami, mostanáig kiderítetlen ok miatt, ez nem sikerült.
Ennek következménye az lett, hogy rohamos gyorsasággal teljes testömegindexemmel megcéloztam a legközelebbi vizszintes felületet, majd lázas gyorsasággal a lépcső élének, s mert ügyes vagyok, a földnek csapódtam.

Pillanatok alatt éreztem a kemény tárgyak merev ellenállását eme tevékenységem iránt. Tiltakozásuk az alkaromban, lábszáramban öltött formát. Önérzetem nem engedte, hogy sokáig elemezzem a történteket, igyekeztem mihamarabb elhagyni az idegen retinákra csapodó illuminációs állapot benyomásait, s törekedtem legott retusálni azt.

Felálltam hát, mint ha mi sem történt volna, s sajgó végtagjaimat önmérsékletre intve, körbenéztem, vajh' jár-e épp arra bárki is e kései órán, s imígyen kéretlen szemtanúmmá avanzsálva?

Most is csak remélem, kik épp arra haladtak az utca túloldalán, a megszokott pesti éjszaka pillanatának vélve, ügyet sem vetettek az eseményre.
 
Hiába, az önérzet nagy úr!

Ezért hát, most nem is részletezem, hogyan is zajlott az az eset, mikor a délutáni csúcsforgalom forgatagában tekertem a Dózsa György út, éppen a Hősök terére eső szakaszán, miként is próbáltam kiszabadítani magamat a hajtókarra felcsavarodott cipőfűzőm fogságából. Annyit elmondhatok, nem volt egyszerű a folyamat, lévén, hogy a lábam is majdnem totálisan mozgásképtelenné vált.