amikor a gondolatok, érzések, szavak formájában az idő végtelennek tűnő hosszú útján végre elérnek hozzánk, a felettük érzett hirtelen öröm helyét lassan betölti a fájdalom.
mert újra és újraolvasva a szavak leplébe burkolt érzéseket, felsejlik az útravalójukul kapott gyötrelmek végtelenje.
ha kérdenék, test vagy a lélek kínja-e nagyobb, akkor a megfoghatatlanra szavaznék.
mennyi idő, mennyi melengető érzés kell a lélek gyötrelmeinek homályba merüléséhez?
mindehhez, vajon elegendő-e az az oltalom, mit mi, éppen mi, nyújtani vagyunk képesek?
van e elég ereje törekvésünknek, vagy kell még valami más is? valami, ami megfogalmazhatatlan, aminek nincsenek szavakkal meghatározható formái?
bárhogy van is, egy legyen állandó: a tiszta, őszinte törekvés arra, hogy mi lehessünk az a kikötő, ahol a vad hullámok végre megtörnek, kisimulnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mágnyes 2009.07.22. 20:45:49
Semmit sem érne ez az egész ittlétes zűrzavar csodák nélkül.
szterla (törölt) 2009.07.23. 22:28:08
Szép gondolatok..nagyon!
persze, persze itt vagyok! (eszterlánc, a freeblogról! ) hisz " láttál már" :))))