tél volt még, mikor arcába lehelt a szerelem.
fagyott lelkét csak lassan olvasztotta fel a hőség.
és fájt, mert hirtelen jött. elemi erővel, sodróan.
nem volt nyugvása. számtalan megválaszolatlan kérdés kínozta éjjel-nappal.
vajon meddig él majd az érzés; miért pont ő kell neki; bízhat e benne annyira, mint őbenne, magában bízhatnak? és a különbségek elválasztnak vagy összekötnek? legyőzhetőek-e a nehézségek, vagy űrt mélyítenek köztük? át tudja-e lépni saját védőfalát, vagy örökre mögöttük reked?
teltek a hónapok. a falakból mára már csak romok maradtak. talán, egyszer azok is eltünnek, s helyükbe új falak épülnek. a hité, a reményé. talán azok megvédik őt. leginkább saját magától.
a színek egyre több árnyalatot kaptak. már nem csak fekete volt, s fehér.
észrevétlen lépett át a szigorú holnapokból az engedékeny jövőbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.