Anyámlánya

a fények egyazon eredőből érkeztetve is annyira, de annyira mások. csodás árnyékokat rajzolnak, szinte keringőre kélnek a lélekkel.

és a madarak éneke is szabadabban száll. némelyiket felismerni vélem, de bizonyosságot róluk nem lelek, hisz a most még sűrű lombok közt menedéket lelnek.

a hajnali köd is be-be köszönt már. kicsit borzongósak a reggelek, de napnyugtával az ablakot becsukni, vétek.

hogy hallanám akkor az éjszakai viharok üzenetét: az esőcseppek párkányra boruló siralmát?

s, ha elsírták bánatuk, csak az óra monoton ketyegése hallik már csak át, két szobányi távolságból is.

néha eszembe jut, le kéne fektetni őt is, hisz biztosan elfáradt az örökös időmérésben.

gyerekkoromban az őrületbe tudott kergetni az óra ketyegése. képes voltam a szekrény mélyére, két párna alá rejteni, de még akkor is hallottam. mondták: nem vagyok normális.

/ mit sejtehettek már akkor is rólam, csak ők tudják, de való; nem vagyok az. /

most már kicsit lojálisabb vagyok, szabadon hagyom, hadd érjék néha utol egymást a mutatók.

az éjszakák ritmikus ritmustalansággal törnek darabokra.

hol némi látomászavartól, hol csak úgy, látszólag ok nélkül törik ketté a sötétség.

megzabolázni e féktelen széteséseket magam erejéből képes nem vagyok, így hát gondolatok százaival "ajándékozom" meg önmagam.

furcsa egy ajándék lenne másoknak, hisz magam sem örülök nekik.

csomagolnám gyönyörűséges mezei tücsök zenébe, amihez fel nem érhet a városi nylonhibrid zenészek torz muszikája!

de ha elhallgatnak, csak a sötétségbe borult éj némasága marad.

minden él, lüktet körülöttem.

csak magam pusztulok belülről, talán a lelkem fagyos telére készülök.

de most még gyűjtöm az ősz páratlan termékénységének szépséges színeit.

élvezem a lejtőn való száguldás, olykor félelmes szabadságát.

s győzöm le önmagam testi korlátait, ha a felfelé kell küzdenem a sík terephez szokott szervezetemmel.