Anyámlánya

van valami különös varázsa a szívből-lélekből fakadónak.

felszabadít, és könyeddé teszi az életet.

s ha onnét jön, ahonnét nem is várnánk, mert még ismeretlen, fel nem ismerhető lehetőségként lassan rajzolódik ki, mely egy új, egy másfajta életre ad lehetőséget a maga üdeségével, fiatalságával, lendületével.

nincs konkrét nagyarázata, hogy miért pont az, és pont arra mosolyog valaki.

talán a vonzerő, talán az aurák megnem határozható metszéspontjaiként keletkeznek.

meglehet, úgy működik ez is, miként egy kertész ad egy utolsó esélyt a hervadó virágnak: visszametszi, s várja az új sarjakat, az új élet megjelenését, mit önön keze által teremt meg.

ellentétben az érzéketlen, tucatttermesztővel, kinek mindegy, mert kidobja azt, miben örömét, hasznát már nem leli.

az igazi, elhívatott kertész hittel, és reménnyel, hogy munkálkodása nem volt hiábavaló, teszi a dolgát.

az esély persze így is kétirányú: vagy megmarad, és újra élni-virulni kezd a kimúlás állapotában lévő, vagy megadja magát, s hervad tovább, a teljes életképtelenség útján.

ennek eredménye csak az időn, a megfoghatatlanon múlik. a titkok világán.

s a növény létező, de valójában nem látható benső, életvágya akaratának is szerepe van mindebben.

lehet, színe, fomája már nem lesz a régi, de még így is több lesz. újra létezni kezd.

csak a kertész személye nem mindegy, ki ehhez lehetőséget ad.

"ha lehet azt mondani, mindez nem véletlen. erősen benső indíttatású".

minap, egy ködös éjjelen, észrevettem a kapun túl lévő házon logó cserepeket.

furcsa, kissé elvont gondolatok születtek általuk.

a gerinchez közel lévőek még szorosan simulnak egymáshoz. egymásban lelve meg a védelmet a külvilág ártalmai ellen. kitartóan dacolnak a körülményekkel.

ám a két alsó sorban lévők már feladták eme egység vágyában való tarozásuk "ösztönét".

itt-ott még érintkeznek ugyan, de a távolságuk már jól érzékelhető, s látható.

mígnem majd egy szép napon egyik-másik talán végleg leválik majd onnét.

épp úgy, mint az embei kötelékek legtöbbje.

egy darabig még érezhető, látható, magfogható az űr, s vagy úgy marad évekig, majd idővel végleg elvállnak egymástól.

földre hullnak.

némelyik törés nélkül éli túl az esést, lehetőséget adva az újbóli összeillesztéshez, ám néhányan darabokban hullnak a földre, s kerülnek végül a használhatatlannak véltek szemétdombjára.

hogy melyik lesz a szerencsés "túlélő", most még titok.

figyelem őket nap, mint nap.

számon tartom őket, akárcsak saját esélyeimet.

de most még mindkettőt a jövő homályos titka óvja.

lehetne ez áttételes képlete is az emberi viszonyoknak.

nekem, mára azzá váltak.

némelyiknek szurkolok, másoknak esélyt sem adok.

reménytelennek vélem már őket.

bár meglehet, saját szándékuk mást rejt, de gyengék, védtelenek, esendőek, és veszendő darabok ők.