a gyerekkori várakozásról valahogy mindíg a zöldrefestett, számozott postaládák jutnak eszembe.

ezek a keskeny, dobozszerű, kulccsal nyíló szerkezetek annyi, de annyi titkot rejtettek.

már arra is mindíg olyan odaadással vártam, hogy jelezzék, indulhatok végre a POSTALÁDÁHOZ.

mintha valami furcsa varázs ülte volna meg ezeket a hideg fémkalitkákat, telve titkokkal: Képesújság, Szabadföld, Lottószelvények, Levelek, Táviratok.

rendre megvolt az ideje, hogy mikor érkezik a zölddobozos Moszkvics. általában 10 körül.

magasra csapó porfelhő jelezte, rákanyarodott a düllőútra, s nemsokára ideér.

de én már jóval érkezése előtt ott voltam. a ládikák alá guggolva, békaszéket fontam, s élveztem a napsütést, az előttem elterülő semlyéken legelésző bamba tehenek látványát. olykor az eget lestem, kutatva rajta a felhőkből kirajzolódó alakokat.

mintha másra nem is vártam volna akkoriban.